Andrzej Sapkowski: Hollók válaszútja (Vaják 9.)

Többször kifejtettem a véleményemet arról, mennyire nem szeretem, amikor egy már lezárt sorozatnak új kötete jelenik meg. Ilyenkor mindig úgy érzem, a cél csupán egy plusz bőrt lehúzni a sztoriról a pénzügyi nyereség érdekében, nem törődve azzal sem, ha egyébként ezzel meggyalázzuk az eredeti sorozatot. Így aztán kissé rossz szájízzel vetettem bele magam a legújabb Vaják-kötetbe.

[könyvadatlap]

Az olvasást megkezdve a legrosszabb balsejtelmeim igazolódtak be. Az írói stílus színvonalában hatalmas visszaesést tapasztaltam. Már a legelső oldal hemzsegett az értelmetlen szóismétlésektől, valamint a hangulatot sem éreztem igazán Vajákosnak. Amit a regényfolyamban nem szerettem (mint például a 60-70 oldalas fejezetek), pont az hiányzott ebből a kötetből, kicsit mint amikor elveszíted egy szerettedet, és rájössz, hogy valójában a legidegesítőbb szokásuk hiányzik a legjobban. Sapkowski túlzóan dobálózott a latin kifejezésekkel, a párbeszédek pedig sokkal inkább monológok voltak, helyenként kifejezetten összecsapottak. Összességében az írói stílus tekintetében nagyjából olyan érzésem volt, mintha egy filmben Henry Cavillt Liam Hemsworth-re cserélték volna (oh wait).

A vajákok nem születnek vajáknak. Őket azzá teszik.

Mielőtt még Ríviai Geralt Fehér Farkasként vagy Blaviken mészárosaként híresült volna el, egykor csupán egy frissen végzett vaják volt Kaer Morhenből, aki egy olyan világba került, amely nem értette meg és nem látta szívesen a fajtáját.

Amikor Geraltot elhibázott hősiessége bajba sodorja, csak Preston Holt mentheti meg a bitófától. Holt egy vén vaják eltemetett múlttal és titokzatos célokkal, akinek keze alatt Geralt megtanulja, milyen a vajákok útját járni, megvédeni a világot, amelyik fél tőle, és túlélni a saját szabályai szerint. Ahogy azonban egyre jobban elmosódik a határ helyes és helytelen között, Geraltnak döntenie kell: vagy az a szörnyeteg lesz belőle, akire mindenki számít, vagy valami egészen más.

Ez annak a története, hogyan születnek a legendák – és milyen árat kell fizetni értük.

A kezdeti, nem túl Vajákos hangulathoz számomra a szöveg viszonylagos könnyedsége is hozzájárult. Aztán megpróbáltam mindezt annak betudni, hogy Geralt még fiatal és naiv a kötetben, kialakulóban van a stílusa, és Sapkowski próbálta a történetmesélést ehhez a zöldfülűhöz igazítani. Geralt szociális hiányosságai egyébként többször megmosolyogtattak, azt azonban nem láttam, hogy lesz belőle az a Ríviai Geralt, akit annyian szeretünk. A kötet végére azonban elkezdett összeállni a kép, ahogy Geraltban viaskodott az emberek segítésére szólító belső erő és a bosszúra való vágy - hiszen ez már sokkal inkább önmagára emlékeztetett.

A Hollók válaszútjában megjelenik egy fő szál, mely mentén a cselekmény mégis epizodikusan halad, ezáltal egyszerre idézve a regények és a novellák hangulatát. A kötet befoltozza a korábbi lyukakat, elsősorban Preston Holtra vonatkozóan. Nem hagyja unatkozni az olvasót, Geralt újabb és újabb kalandokba bonyolódik.

Jóindulatú voltam a könyvvel, ugyanis ha a többihez próbálnám viszonyítani, tőlem csak 3*-ot érdemelne. Önmagában, vagy pusztán eredettörténetként tekintve azonban 4-et adok rá, melyhez az is hozzájárult, hogy egészen meghozta a kedvem a videójátékhoz.