J. L. Armentrout: Oblivion – Feledés 3. (Luxen 3,5)

Folytatódik a lejtmenet egy kellemesen rövid kötetettel Daemon szemszögéből, melynek egyetlen pozitívuma az, hogy hamar túl lehet esni rajta. Eddig sem szerettem az Oblivion-történeteket, így aztán örülök, hogy ez az utolsó Daemonnak dedikált kötet, mert elég erősen érződik, hogy a sztori és az írónő is elfáradt már ebben.

[könyvadatlap]

Daemon oldala számomra még mindig nem igazán ad hozzá a sztorihoz. A harmadik Oblivion az Opál történetét dolgozza fel, és gyakorlatilag olyan volt, mintha az Opált olvastam volna lerövidítve, hiszen Katy és Daemon gyakorlatilag mindent együtt csinálnak. Tulajdonképpen Katy szemszögének is ilyen rövidnek kellett volna lennie.

Senki sem ér fel Daemon Blackhez.
Amikor elszántam magam arra, hogy bizonyítsam az érzéseimet, komolyan beszéltem.
Katy soha többé nem kételkedhet bennem – és most, hogy túljutottunk a zökkenőkön, újra és újra fellobbannak köztünk a lángok.
Csakhogy még én sem védhetem meg a családtagjaimat, ha eltökélik, hogy kiszabadítják a szeretteiket. Mindazok után, amiken keresztülment, Katy sem ugyanaz már, mint azelőtt. Még mindig változik, és fogalma sincs, mi lesz a folyamat vége. Lépésről lépésre fedezzük fel az igazságot, és amikor szembekerülünk a hibridek vizsgálatára és kínzására kiépült titkos kormányzati szervezettel, ráébredünk, hogy nincsenek határok.
A halál a mindennapjaink része lett. Onnan kapunk segítséget, ahonnan a legkevésbé várnánk, és a barátainkról is kiderülhet, hogy halálos ellenségeink – de nem fordulunk vissza.
Akkor sem, ha az eredmény örökre összetöri a világunkat.
Egységben az erőnk – és ezt ők is tudják

Mégis volt néhány különbség a két könyv között, például az a már kibírhatatlan mennyiségű szexizmus, amit Daemon hoz magával. Így aztán persze az egész sztori kellemetlenné válik, ahogy kellemetlen az is, ahogy Katy viselkedik. A lány a saját hisztije miatt gyakorlatilag Daemont számonkéri, a MacBookos jelenet pedig már-már kicsapta a kínosságmérőmet.

Daemon a végletekig arrogáns, és ebben a kötetben ismét elkezdett irritálni, de lehet csak azért, mert annyi jó könyvet olvastam mostanság és elszoktam ettől a "szinttől". Azon pedig még mindig nem tudom túltenni magam, hogy milyen toxikus Katy és Daemon kapcsolata.

Logikus, hogy kétfelé ágazik a sztori az Opál és az Oblivion 3. végén, így aztán bízom benne, hogy a következő kötetben Daemon szemszöge valami plusszal is szolgál majd - lehetőleg többel, mint a három Oblivion együttvéve. Örültem, amikor láttam, hogy keverve lesznek a nézőpontok, és nem külön kötetekből kell összelegózni a teljes képet.