J. L. Armentrout: Opál (Luxen 3.)


Nem tudom eldönteni, hogy a Katy, vagy a Daemon szemszögéből íródott könyvek untatnak-e jobban, mindenesetre az Opálnak sem sikerült elnyernie a tetszésemet. Kevésbé idegesítettek a szereplők - talán megszoktam őket? -, összességében mégse sok újat tudok elmondani a könyvről. 


Katy és Daemon kapcsolatát továbbra sem tartom egészségesnek. Bolhából csinálnak elefántot, ami véleményem szerint a toxikus kapcsolatok alapja, ennek tetejébe pedig légből kapott indokokat találnak a veszekedésre és a durcázásra. Katy a létező legjelentéktelenebb dolgokon hisztizik, ami viszont ténylegesen fontos lenne és idegességre adna okot, abba bele sem gondol, egyszerűen besepri a szőnyeg alá.

Senki sem érhet el Daemon Blackhez.

Amikor elszánta magát, hogy kimutatja irántam az érzéseit, komolyan beszélt. Soha többé nem kételkedem benne – és most, hogy túljutottunk a zökkenőkön, újra és újra fellobban köztünk a tűz.

Csakhogy még ő sem védheti meg családját a veszélyektől, ha eltökélik, hogy kiszabadítják szeretteiket. 

Mindazok után, amiken keresztülmentem, én sem vagyok többé ugyanaz, aki voltam. Még mindig változom, és fogalmam sincs, mi lesz a vége. Lépésről lépésre fedezzük fel az igazságot, és amikor szembekerülünk a hibridek vizsgálatára és kínzására kiépült titkos kormányzati szervezettel, ráébredek, hogy a képességeim előtt nincsenek határok.

A halál a mindennapjaink részévé vált. Onnan kapunk segítséget, ahonnan a legkevésbé várnánk, és a barátainkról kiderülhet, hogy valójában a halálos ellenségeink – de nem fordulunk vissza. Akkor sem, ha az eredmény örökre szétzúzza a világunkat.

Egységben az erőnk – és ezt ők is tudják.


A lányt továbbra sem tartom okos karakternek - épp ellenkezőleg, szerintem nagyon buta, és idegesít, amikor a totális ellenkezőjét csinálja annak, amit kérnek tőle. Az elhamarkodottságáról meg aztán ne is beszéljünk. Az egyetlen téma, mely terén nem elhamarkodott, az a szex, azonban amit Daemonnel ezzel kapcsolatosan művelnek, az már nevetséges. A karaktereknek úgy en bloc továbbra sincs saját személyisége, kortól és nemtől függetlenül mindegyik pontosan ugyanolyan. 

A történet pedig - hát, történik benne egyáltalán valami? Még mindig sablonos, klisés, tele van logikai bukfencekkel és következetlenségekkel, de úgy igazán semmiről sem szól, és nincs benne egy fikarcnyi váratlan fordulat sem. Elgondolkodtató eszmefuttatást is csak egyet olvastam.

Nagy pozitívum, hogy az írói stílus még mindig képes magával sodorni, a sztori unalmassága ellenére is. Így aztán gördülékenyen és tempósan tudtam haladni a könyvvel. Amit nem értek, az az, hogy miért kellett csak O betűvel kezdődő ékköveket a történet köré válogatni, hiszen így könnyen összekeverhetővé válnak, miközben a hatásuk sokszor egymással ellentétes. 


Összességében
A történet és a szereplők is újra és újra ugyanazokat a hibákat követik el, mint az előző kötetekben, így aztán semmi újat nem tudok mondani az Opálról. 


Megjegyzések

Megjegyzés küldése