Magyar megjelenése környékén, a 2010-es években az Obszidián elég nagy népszerűségnek örvendett, és mostanra már azt is tudom, miért, még ha maga a regény nem is annyira nyerte el a tetszésemet. Molyon szinte állandóan 90%, vagy afölötti értékelésen áll, ennek oka pedig legnagyobb valószínűség szerint egyetlen kitalált karakter, Daemon Black.
Daemont már a
Shadows - Árnyak című előzménykötetben sem kedveltem, és sajnos
itt sem tudta magát belopni a szívembe. A kezdetleges ellenszenvemet a későbbiekben inkább semlegesség váltotta fel. Sokan egyszerre utálják és szeretik a fiút, csakúgy, mint a kötet női főszereplője, Katy. Engem viszont rettentően idegesített a felvágóssága (Dee-é is, bár ő a regény második felében jobban visszafogta magát), és az a meggondolatlanság, ahogy Katy-vel viselkedett. Nem mintha a csaj sokkal jobb lett volna. Végtelenül bután viselkedett jónéhány szituációban, és soha, még véletlenül sem volt képes azt csinálni, amit mondtak neki.
Az újrakezdés szívás.
Amikor Nyugat-Virginiába költöztünk – éppen az utolsó gimis évem előtt –, nagyjából beletörődtem a rémes tájszólásba, a szakadozó internetbe és a várható tömény unalomba. Egészen addig, amíg észre nem vettem magas, szexi, különös zöld szemű szomszédomat. Az ég kiderült.
Aztán a srác megszólalt.
Daemon dühítő. Beképzelt. Tenyérbe mászó. Nem bírjuk egymást. Egyáltalán. De akkor, amikor egy idegen rám támadt, és Daemon a keze egyetlen intésével szó szerint megfagyasztotta az időt… akkor valami történt. Valami váratlan.
A szédítő idegen a szomszédból megjelölt engem. Jól hallottad. Idegen. Mint kiderült, Daemon és a húga egy egész galaxisra való ellenféllel néznek szembe, akik mind az ő képességeikre pályáznak, a nyom pedig, amit Daemon rajtam hagyott, olyan fényesen jelzi számukra az utat, mint a vegasi leszállópálya. Csak úgy úszhatom meg élve, ha Daemon közelében maradok, amíg elhalványul a nyom rajtam.
Mármint, ha nem ölöm meg addig saját kezűleg…
Maga a történet elég
lassan és unalmasan indul, ami valahol érthető is, hiszen a főszereplővel együtt fedezzük fel az új várost és az ott élő embereket. Viszont később sem igazán pörgött fel, ami miatt csalódottság fogott el, hiszen sokkal jobbra számítottam. Ha röviden kéne összefoglalnom, azt mondanám, az SZJG és a
Twilight szerelemgyerekét olvastam. Az, hogy a sztori vitt magával, inkább csak
az írónő stílusának, mint a cselekmény eredetiségének köszönhető, mert az említett párhuzamokon felül klisés és kiszámítható is volt. Talán az egyetlen, könyvekben ritkán előforduló elem a könyves blogger főszereplő, aminek nyilván örültem, még ha a kötet nagyjából harmadánál a könyvek háttérbe is szorultak.
Tény, hogy valószínűleg már kinőttem az ilyen kaliberű regényekből, és ha nagyjából tíz évvel ezelőtt olvastam volna, imádtam volna a cselekményt is, és Daemont is. Hogy az enemies to lovers toposzra jobban reagáltam-e volna, fogalmam sincs, mindenesetre a jelenlegi fejemmel biztosan nem nekem való. Bagatellnek éreztem, és ismét rájöttem, hogy alapvetően miért nem olvasok romantikusokat.
Összességében
A Szent Johanna Gimi és a Twilight szerelemgyerekének éreztem, és sokakkal ellentétben Daemon Black engem egyáltalán nem vett le a lábamról. A sztori klisés és kiszámítható, az, hogy vitt magával, inkább az írónő stílusának, mintsem a történet eredetiségének volt köszönhető.
A sorozat kötetei
>> 1. J. L. Armentrout: Obszidián <<
2. J. L. Armentrout: Ónix
2,5 J. L. Armentrout: Oblivion – Feledés 2.
3. J. L. Armentrout: Opál
3,5 J. L. Armentrout: Oblivion – Feledés 3.
4. J. L. Armentrout: Origin
5. J. L. Armentrout: Opposition – Ellenállás
J. L. Armentrout: Obsession – Függőség
Ha tetszett, olvasd el ezeket is:
Megjegyzések
Megjegyzés küldése