Az örökség-sorozat második része 2005-ben, tizennyolc éve jelent meg. A kötetben az ifjú Lovas és sárkánya Ellesmérába, a tündevárosba látogatnak, hogy kiképzésüket magasabb szinten folytathassák. Bepillantást nyerhetünk ugyanakkor Eragon unokatestvérének, Rorannak az életébe, aki kénytelen elmenekülni szülőfalujából, és olyan dolgokat hajt végre, melyek elsőre lehetetlennek tűnnek.
A kötet elején kapunk egy rövidke összefoglalót a sorozat első részének cselekményéről, mely kapóra jöhet az olyan aranyhal-memóriájú embereknek, mint amilyen én is vagyok. Ennek a könyvnek a története igazából többnyire tetszett (volna), mégis lassan haladtam vele, mert az utolsó 150 oldal kivételével szinte végtelenül unalmas volt - a Rorannal történtektől eltekintve. A fő szál állóvízben poshad és nem építkezik a tetőpont felé. A csata leírása és a közben szerepeltetett fordulatok zseniálisak, nem győztem kapkodni a fejem és a korábbi sebesség kétszeresével pörgettem az oldalakat.
Saphira "kicsim"-nek hívja Eragont, még mindig - bár már nem olyan sokszor, mint az első kötetben. Ez számomra változatlanul fura és visszás érzéseket kelt. Mindkettőjüknél érzékelhető a karakterfejlődés, Eragon azonban nem válik olyan bölccsé, mint mutatja. Mindenesetre már képes belátni a hibáit, ami szintén nagy szó. Testi átalakulásával nem értek egyet, szerintem teljesen felesleges.
A mellékszereplők karakterei is jobban kibontakoznak ebben a kötetben. Míg a tündék egyáltalán nem váltak számomra szimpatikussá, a falusiakat sikerült megkedvelnem, megértenem a motivációikat. Rorannal kapcsolatosan vegyes érzéseim vannak, Katrina pedig süllyedt a szememben, mert itt logikátlanul viselkedik és hisztizik, miközben semmi nem indokolna ilyen heves reakciót.
Paolini nagyot akart alkotni és erősen (már-már túl erősen) érződik Tolkien hatása. Zavart, hogy a különböző nyelveken írott sorokat többnyire nem fordították le és kiolvasni sem tudtam őket - folyton a könyv végén lévő segédletkez kellett volna lapoznom. Ezen felül néhány szereplő is kimondhatatlan nevet kapott, ami megakasztott az olvasásban. Elismerem, hogy Tolkien nagyot alkotott, de nem lehet mindenki Tolkien, és Paolininek különösen rosszul áll a dolog.
Összességében
Feleslegesen hosszú, üresjáratokkal teli történet, melyre már-már túl nagy hatással volt Tolkien művészete, ezáltal vegyes érzéseket kelt az olvasóban. Több szálon fut a cselekmény, mely az első kötetre nem volt jellemző, a szálak közül azonban csak egy volt számomra igazán érdekes. A lezárás izgalmas és fordulatos, előkészíti a következő kötetet és felcsigázza az olvasó érdeklődését.
A sorozat kötetei
>> 2. Christopher Paolini: Elsőszülött <<
Megjegyzések
Megjegyzés küldése