Christopher Paolini: Eragon (Az örökség 1.)

Fülszöveg

2003 őszén a New York Times sikerlistáján nagy szenzációt keltve az élre tört egy amerikai kamasz fiú fantasyregénye, amelyért azóta versengenek a világ könyvkiadói.

Miről szól a regény? Az árván maradt, apjáról mit sem tudó Eragont nagybátyja neveli egy eldugott faluban. A tizenöt éves fiú (éppen ennyi volt a szerző is, amikor elkezdte írni a könyvet) egy éjszaka, vadászat közben tükörsimára csiszolt, rejtélyes kék követ talál, amely utóbb sárkánytojásnak bizonyul, és egy kék sárkány kel ki belőle. Ezzel Eragon élete egy csapásra megváltozik. Mint a sárkány gazdája, a Lovasok rendjébe emelkedik. A legendás Sárkánylovasok előző nemzedéke elpusztult a gonosz és rettentő mágusi hatalommal bíró Galbatorix király elleni harcban. Most az egyszerű falusi sihederre hárul a feladat, hogy megszabadítsa országát a kegyetlen zsarnokságtól. Segítője Saphira, a nőnemű sárkány, akivel gondolatátvitel útján kommunikál, és Brom, a rejtélyes öregember, a múlt titkainak tudója, aki a varázsláshoz is ért. Hosszú út áll előtte, tele izgalmakkal és felfedezésekkel – egy olyan világban, amelyet Tolkien könyveiből ismerhetünk, de amely friss életre támad, új vonásokkal gyarapodik, és egy szeretni való fiatal hőssel ajándékoz meg bennünket a kitűnő kamasz, Christopher Paolini könyvében.

Véleményem

Eragon történetét tizenévesen olvastam először, amikor korban is közelebb álltam a főszereplőhöz, illetve amikor még nem ismertem A Gyűrűk Urát. Talán ezért tetszett jobban akkor. A filmet is nagyon szerettem, nagyon sokszor láttam gyerekként, sajnos azonban nem sok minden maradt meg belőle.

Karakterek tekintetében eléggé kivoltam. Nagyon-nagyon zavart, hogy a sárkány több alkalommal is „kicsim”-nek szólította a lovasát. Az meg már csak hab volt a tortán, hogy féltékenykedett, mikor a lovasának megtetszett egy csaj…

Murtagh végig rendkívül ellenszenves volt, a sztori vége felé pedig egyáltalán nem tudtam mire vélni hozzáállásának hirtelen változását, mintha Paolini elfelejtette volna, mit írt korábban.

Eragontól a hajam égnek állt. Egyrészt baromira idegesített, ahogy kihasználta Murtagh-ot (és tulajdonképpen mindenki mást is), és szerintem a nem megfelelő helyzetekben volt túl empatikus, amikor kellett volna, akkor meg szinte egyáltalán nem volt az.

Brommal nem volt semmi különösebb bajom, viszont megkedvelni sem tudtam. Bízom benne, hogy a következő részekben majd lesz valaki, aki csak egy kicsit is szimpatikus lesz.

És akkor meg kell említeni még a kiadást is… Helyenként elég katyvaszos volt a fordítás, nyakatekert, szó szerinti fordítása az angolnak. Egyrészt emiatt, másrészt a nyelvezet miatt nagyon nehezen haladtam vele, pedig én naiv azt hittem, hogy egy hétvége alatt le tudom majd darálni. Mindemellett borzasztóan zavart, hogy az ujjammal kitakartam az oldalszámot olvasás közben, és hogy van olyan könyvem, ami kb ezer oldal, de ugyanakkora – vagy kisebb –, mint az Eragon.

Összességében