Jo Nesbø: Hóember (Harry Hole 7.)

Fülszöveg

Harry Hole, az oslói rendőrség különc főtisztje az ősz elején névtelen levelet kap, Hóember aláírással.

Amint lehull az első hó, titokzatos eltűnések, bestiális gyilkosságok sora kezdődik a norvég fővárosban. Az áldozatok egytől-egyig családos nők, s az esetek riasztó hasonlóságot mutatnak évekkel ezelőtti eltűnési ügyekkel. A rendőrség sorozatgyilkosra gyanakszik, ugyanis az elkövető különös nyomot hagy maga után: egy-egy hóember őrzi a tetthelyeket.

Véleményem

Az eredetileg 2007-ben, Oslóban kiadott bűnügyi regény a Harry Hole sorozat hetedik kötete, a norvég Jo Nesbø tollából. A magyar olvasóközönség elé 2011-ben juttatta el az Animus kiadó, a skandináv krimik kiadói sorozat tagjaként. Mivel a korábbi Harry Hole-sztorikat olvastam, magától értetődő volt, hogy az egyik legnépszerűbbet is a kezembe fogom venni. Miután tavaly láttam a filmet, tudtam, mire számíthatok, a könyv azonban más sémára épült, mint a film, még ha a végkifejlet nagyjából ugyanaz is lett. A maga nemében mindkettő tetszett.

Harry Hole kap egy levet, mely szerint a Hóember az első hóval ismét ölni fog - majd eltűnik két nő. Egyikük holttestét egy kedvelt síövezet felvonójánál találják meg, míg a másik nőt "csupán" eltűntként tartják számon. A kisfia azonban a nő eltűnésének éjszakáján egy hóembert vesz észre az ablak alatt, melyet nem ő épített. Az oslói rendőrfőkapitányság vezetői először nem akarnak hinni Harrynak, aki szerint egy sorozatgyilkos van szabadon. Később azonban ismét eltűnik egy nő, akinek a holttestére szintén nem találnak rá, egy apróságot kivéve - a feje egy hóember testén nyugszik az erdőben.

Összetettsége miatt elég lassan haladtam a kötet elejével, a második felét viszont hamar ledaráltam. A film esetében nagyon hamar, a második gyilkosság után rájöttem a gyilkos indítékára, a könyvben azonban teljesen más indíttatás jelenik meg, ez pedig nem más, mint egy különös norvég társadalmi probléma. Hogy idáig eljussunk, a főszereplőnek és az olvasónak egyaránt komoly megpróbáltatásokat kell átélnie.

Harry Hole főtiszt egy olyan rendőr, aki fél. És ez nekem kifejezetten szimpatikus, hiszen a társadalmat védő emberek sem irracionálisan bátor hősök, hanem közülünk való, félelmekkel bíró egyének. Harry fél a sötétben, mégis legyőzi - egy apró löket az olvasónak, illetve emlékeztető, miszerint a legnagyobb ellenségünk a saját elménk. Ebben a kötetben viszont már kiszúrtam a főtiszt egy negatív tulajdonságát, ami számomra kifejezetten etikátlan volt. Információszerzés érdekében zsarolja az embereket, többek között egy orvost, hogy szegje meg a titoktartási kötelezettségét. A férfi mellett az író egy új, női karaktert is a középpontba helyez. Katrine Bratt nem nőtt a szívemhez, ugyanolyan mellékszereplőként tekintettem rá, mint Bjorn Holmra, Magnus Skarréra, vagy éppen Rakelre. Jól megírt, kedvelhető alakok, mégis túlságosan elnyomja őket az alkoholista főtiszt.

A könyv hangulata ugyan nem olyan "derűs", mint az előző, nyári kötet, nem mondanám annyira sötétnek és borúsnak sem, mint amit a skandináv krimiktől megszoktunk. Nesbø kicsit tovább csavarta a történet megformálását, mint kellett volna, néha azt is éreztem, hogy elvesztünk a részletekben. Bár a bevezető első rész a kellő hatást elérte, csak a történet legvégén nyert értelmet a jelentősége. Harrytól megszokhattuk, hogy hamar tud következtetéseket levonni tulajdonképpen bármiből, engem azonban pár alkalommal elvesztett.

A kezdeti nehézségek után berántott a történet, és ismét egy izgalmas, fordulatos krimiben lehetett részem. Bővelkedett az előre nem látható fordulatokban és többször a padlón maradt az állam. Nesbø kikészített és többször csúnyán átvert. Az utolsó száz oldal olvasása folyamán többször is szerettem volna kivágni a könyvet az ablakon. Természetesen a gyilkos kiléte csak akkor ugrott be, amikor már mindegy volt, és ez volt az a pont, ahol megértettem az első rész fontosságát.

Sokan kifogásolták a kötettel kapcsolatosan, hogy az események és következtetések nem feltétlenül kapcsolódnak logikusan egymásba. Bevallom, pár alkalommal az én szemöldököm is a magasba szaladt - például amikor Harry egy cipőfűző alapján messzemenő következtetéseket von le a gyilkosságokkal kapcsolatban. Az összképet nézve azonban egy izgalmas, fordulatos krimiről van szó, melyet a tökéletlenségei ellenére is élvezetes olvasni.

Összességében