Jo Nesbø: Leopárd (Harry Hole 8.)

Harry Hole, a norvég rendőrség egykori fenegyereke a Hóember-ügy után minden hidat felégetett maga mögött, s most Hongkongban él teljes visszavonultságban, démonai és hitelezői elől bujkálva. Amikor azonban Oslóban két fiatal nő holttestére bukkannak, akiknek halálát azonosítatlan eszköztől származó sebek okozták, a rendőrség Hongkongba küldi új munkatársát, Kaja Solnesst, hogy próbálja meg felkutatni és hazahozni Harryt, mivel ő az egyetlen sorozatgyilkos specialista az országban.

Márpedig úgy tűnik, minden eddiginél nehezebb feladat lesz a tettes kézre kerítése, aki kíméletlen, rafinált és semmi nyomot nem hagy maga után. Ráadásul a gyilkossági osztály és a Nemzeti Nyomozó Iroda közötti hatalmi harc sem könnyíti meg Harry dolgát.

[könyvadatlap]

Harry Hole továbbra is nyomoz, bár egyre kevesebb kedvvel. És megmondom őszintén, a kötet vége felé járva már nekem is elment a kedvem az egésztől.

Fontosnak tartom kiemelni, hogy akinek nem bírja a gyomra a durvább dolgokat, az inkább ne olvassa el a Leopárdot. Személy szerint simán megvacsorázom Gyilkos elméket nézve, a könyv egyik-másik jelenete azonban még számomra is undorító volt. Nem csak a kegyetlen gyilkolási mód miatt.

Harry ismét iszik, sőt, újabb függősége van. Őszintén nem értem, hogy egy ember hogy képes ennyiszer leszokni valamiről, majd újra rászokni. Ezen felül a nyomozó viselkedésében egyre több logikátlanságot fedeztem fel, olyan apró részleteket, melyektől már nem igazán életszerű ez a történet - pedig eredetileg pont a sorozat életszerűségét szerettem meg annyira.

Kicsit amolyan szuperhősös sztoriba fordul már át, emellett túl brutális ahhoz, hogy a valóságban ilyesmi történjen, és a kelleténél kétszer-háromszor többször van megcsavarva a cselekmény. A legutolsó mellékszereplőre és apró részletre is hatalmas figyelmet kell fordítani, hogy követni tudjuk a nyomozást és a hatalmi játszmákat (melyek egy idő után már eléggé untattak), és néha már-már azt éreztem, hogy túl figyelmetlen, esetleg túl buta vagy tanulatlan vagyok a sztorihoz. Közben pedig egész egyszerűen lehetetlen ennyi részletet észben tartani.

A lezárás a végeérhetetlen fordulatok miatt egyre kevésbé volt követhető számomra, többször meg kellett állnom végiggondolni, hogy ki kivel van. Ezen felül a befejező rész indokolatlanul el lett nyújtva. Nem azt mondom, hogy megvan a gyilkos és véget is érhet a könyv, de nem rétestésztáról van szó.

Bár túl negatívnak hathat a véleményem, élveztem az olvasást, amikor éppen nem voltam elveszve. Többnyire sodortak magukkal az események és minden pillanatot kihasználtam, hogy megtudhassam, hogyan tovább. Ugyanakkor ahogy Harry leharcolja magát minden kötet végére, leharcol engem is. Nem tudnám most azonnal folytatni a Kísértettel, pihentetnem kell a dolgot, hogy aztán én is újult erővel vethessem bele magam egy újabb nyomozásba.

Összességében

Ismét egy izgalmas skandináv krimit olvashattam, mely azonban már egyre kevésbé életszerű. A bűncselekmény a kelleténél eggyel több csavart tartalmaz, így a megértés nehézkes lehet. Fárasztó, hogy a legapróbb részletre és a legszürkébb mellékszereplőre is hatalmas figyelmet kell fordítani - azon az állásponton vagyok, hogy az ember képtelen egyszerre ennyi mindent megjegyezni. Fontosnak tartom kiemelni, hogy kell a gyomor ehhez a kötethez, mert bár bírom, néhány részlet még engem is megbotránkoztatott.

Kedvenc idézeteim

– Nem a fizikai fájdalom a legrosszabb dolog, amivel az embernek együtt kell élnie – mondta Altman. – Higgyen nekem, én minden nap látom. És nem is a halál vagy az elmúlástól való félelem.
– Akkor mi?
– A megaláztatás. Amikor valakitől elveszik a tisztességét és a méltóságát. Amikor megszégyenítik, kitaszítják. Ez a lehető legrosszabb büntetés, ami képes akár élve eltemetni az embert. Az egyetlen vigaszt az jelenti, hogy az illető viszonylag gyorsan belepusztul.

259. oldal, Animus, Budapest, 2012

560 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789633240540 · Fordította: Petrikovics Edit