J. L. Armentrout: Obsession – Függőség (Luxen)

Miután a Luxen sorozat - és főleg Daemon Black - számomra kínzással ért fel, nagy reményeket fűztem a spin-off kötethez. Az azonban már az elején látszott, hogy nem fogja beváltani azokat a bizonyos reményeket, egyáltalán semmi újat nem tudott mutatni Katy és Daemon történetéhez képest.

[könyvadatlap]

Az Obsession főszereplői Serena és Hunter, akik személyiségüket tekintve akár egy az egyben Katy és Daemon is lehetnének. Semmi különbséget nem tudtam felfedezni, akár a beállítottságukat, akár a viselkedésüket nézzük. Külön hangot megint nem sikerült nekik adni, ráadásul a spin-off már nehezített pálya, mert az sincs feltüntetve, kinek a szemszögéből olvasunk épp.

Őrülten nagyképű… de meg kell veszni érte.

Hunter könyörtelen bérgyilkos. A Védelmi Minisztérium szoros megfigyelés alatt tartja, de ez nem zavarja, hiszen az a feladata, hogy végezzen a rosszfiúkkal. Ideje nagy részében imádja a munkáját. Egészen addig, míg nem mindennapi feladatot kap: meg kell védenie egy embert az arumok egyik halhatatlan ellenségétől.

Serena Cross egy szavát sem hiszi a legjobb barátnőjének, aki azt állítja, hogy a saját szemével látta, ahogy egy befolyásos szenátor fia átváltozott valami… természetfelettivé. Ugyan ki hinne el ekkora sületlenséget? Serena azonban hamarosan szemtanúja lesz annak, hogy a barátnőjét meggyilkolja egy idegen, és ezáltal egy olyan világba csöppen, ahol egyesek ölni is képesek azért, hogy a titok titok maradjon.

Annak ellenére, hogy másfélék, Hunterben szenvedélyes vágy ébred Serena iránt, ezért az arum a maga számára is meglepő dolgot tesz: megszegi az eddigi életét irányító szabályokat, és szembeszegül a munkaadóival Serena biztonsága érdekében. A kérdés csak az, hogy vajon az idegenek és a kormányzat jelenti Serena számára a legnagyobb fenyegetést… vagy maga Hunter?

Hogy a férfi főszereplőnk luxen vagy arum, gyakorlatilag egyre megy, hiszen semmi új információt nem tudunk meg a kötetből a két fajról. Tulajdonképpen az Obsession cselekménye elférne 10 oldalban, az is többnyire unalmas lenne, mert a sztori sehonnan sehová tart, Armentrout viszont még ezt a keveset is tudta logikátlanságokkal tarkítani. Mindennek a tetejébe továbbra is klisékre alapoz. @Alíz_Simon értékelését idézem, mert szerintem eléggé lényegre törő: "A főszereplő pasi itt is egy arrogáns bunkó, de mivel izmos és kockahasa van, az emberlány belezúg. A lány két perc alatt túllép azon a tényen, hogy szerelme tárgya egy földönkívüli, és olyan helyzetekbe keveredik, hogy folyamatosan meg kell menteni. Bár az arum utálja az embereket, mégis beleszeret a lányba, főleg a szőke tincsei (hihi :D ) miatt." Serenában és Hunterben egyébként semmi közös nincs, ami meg tudna támogatni egy romantikus kapcsolatot. Mindennek tetejébe rengeteget veszekednek, így aztán felmerül az emberben a kérdés, hogy hogy is érezhetnek bármi pozitívat egymás iránt. Mármint azon kívül, hogy "jókat" szexelnek.

Armentrout az erotikus jelenetekben végre nem virágnyelven fogalmaz, az arany középutat megtalálni azonban nem sikerült, mert véleményem szerint A szürke ötven árnyalata sem volt ennyire egyhangú és undorító. Szexizmus nélkül a könyv 35. oldaláig bírtuk, ami aztán a könyv hátralévő részében ki is tartott. Majd ahogy csodás főszereplőink egymásra találtak, lényegében másból sem állt a "cselekmény", mint együttlétből. Az írónő biológiailag kivitelezhetetlen dolgokat ír le (ezáltal egyébként eléggé csorbult ideált állítva), például azt, hogy Hunternek gyakorlatilag a könyv elejétől a végéig erekciója van.

Az írói stílus egyébként sokszor önmagát parodizálja, ami már engem töltött el szégyenérzettel. Hunter szájába olyan szavak és kifejezések kerültek, amit heteroszexuális férfi valószínűleg soha a büdös életben ki nem ejtene, viszonylag elfogadható kifejezésmódokra azonban gúnyolja saját magát. Például nyálasnak titulálta magát, amikor a "simul" szót használta, de amikor konkrétan egy oldallal korábban a saját orgazmusára "ragyogó fények robbanó kavalkádja"-ként hivatkozott, azzal nem volt semmi baja. Hát komolyan, én kiégtem.

Egy szenny volt ez a kötet, végtelenül kínos, főleg ha azt is hozzávesszük, hogy a borítón egyébként baromira megcsúszott a PhotoShop. Ha eddig féltem Armentrout újabb sorozataitól, hát most rettegek.