Az első két rész izgalmai, de főleg a Testvérgyilkos színvonala után izgatottan és nagy várakozással telve vettem kezembe a lezáró kötetet. Persze mivel korábban egészen magasra került az a bizonyos léc, a könyvvel szembeni elvárásaim is óriásiak voltak. És ugyan a történet még mindig csavaros és fordulatos, egyáltalán nem értek benne akkora meglepetések, mint a sorozat második kötetében, így számomra egy kissé csalódás volt.
Tudtam, hogy
nem lenne szabad a karaktereket megkedvelni, mégis elkövettem ezt a hibát. Ha eddig bíztam volna Jay Kristoffban, ezután biztosan nem tenném. Korábban is hangsúlyoztam, hogy a szereplők megalkotásában az író kiemelkedően jó, hiszen mindegyiküknek kidolgozott háttértörténete és egyéni motivációik vannak. Molyon @
Sophieber felhasználó fogalmazta meg, hogy ha egy karakter halála fáj, akkor biztos lehetsz benne, hogy jó karakter volt. És valóban. Amikor a szívemnek fontos figurák meghaltak, akkor jöttem rá, hogy milyen erős elemei is voltak a történetnek, és csakúgy, mint az életben maradt szereplők, egyszerűen nem tudtam elképzelni a folytatást nélkülük.
Mindenkinek megvannak a saját döntései és senki nem mondhatja meg, hogy ez helyes vagy helytelen.
171. oldal, Könyvmolyképző, Szeged, 2024
592 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789635975051 · Fordította: Gáspár Enikő
RESZKETŐ FÖLD
A polgárháború lángjai végigsöpörnek a Shima Birodalmon. Amikor a Kazumitsu-dinasztia megújítását célzó terv meghiúsul, a Lótusz céh szabadjára engedi legveszélyesebb lényét, a Felőrlő nevű mechanikus óriást, hogy egyesítse a rettegő és szétszakadt Birodalmat. A céh csatába indul a Szigetek feletti teljes hatalomért.
EGY MEGTÖRT ELLENÁLLÁS
Yukiko és Buruu kénytelenek átvenni a vezetést a Kagé-lázadás felett. Új szövetségeseket és régi barátokat hívnak össze, hogy egyesítsék az országot a chikereskedők ellen. De Buruu múltjának titkai közéjük és a hadseregük közé állnak, és Kin árulása lerombolt minden bizalmat a szövetségeseik között.
A VÉGSŐ LESZÁMOLÁS
A céh hatalmát élvező, áruló Kint egyetlen véres tőrszúrás választja el sorsának beteljesülésétől. Hana és Yoshi nehezen találják a helyüket a világban így, hogy immár hősként tekintenek rájuk az emberek. A Lótusz céhen belüli titkos összeesküvések küszködnek; az egyik a sötétség, a másik a fény felé halad. A föld szétszakad, ahogy a seregek pusztítják egymást egy terméketlen hamuból álló birodalom feletti hatalomért. Aztán a vér lótuszának utolsó titkára is fény derül, Shima népe pedig megtudja a végső, döbbenetes igazságot. Nincs semmi, amit egy anya ne tenne meg, hogy a gyermekeit maga mellett tudhassa. Semmi.
Hagyd, hogy lenyűgözzön!
Olvasás közben egy nagyon fontos kérdés merült fel bennem: meddig képes hajtani az embert a remény? Ez főleg Kin cselekményszálát olvasva ütötte fel a fejét, mert amit Kristoff művelt vele, az valami kegyetlen.
– Bármi lehetsz, ami csak akarsz. A sors osztja nekünk a lapjainkat, de mi döntjük el, hogyan játsszuk ki őket. Mindannyian megválasztjuk, hogy milyen emberek akarunk lenni.
224. oldal, Könyvmolyképző, Szeged, 2024
592 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789635975051 · Fordította: Gáspár Enikő
A lezárás végtelennek érződött. Eleve a könyv nagyjából felét öleli fel, amivel nem lenne baj, de úgy éreztem, túlságosan csűrjük-csavarjuk már. Több karakter "hősiessége" olyan végletekbe ment át, ami által az ambíciózusságuk akár nevetségesnek titulálható is lett volna. Nem egy eseményt teljesen feleslegesnek éreztem benne, így túlírtsággal jellemezném a nem várt kiszámíthatóságon felül. Azért így is voltak megérintő pillanatai, amikor majdnem elpityeredtem a szereplők közti kapcsolat mélységén.
A könyv szövege a megszokottnál jóval nehezebb volt. Megjelennek olyan karakterek nevei, akik már bőven az első kötetben meghaltak, a szereplők felsorolásában pedig nem szerepeltek, így aztán lehetett gondolkodni bőven, hogy ki kicsoda. Egy sokkal teljesebb karakterfelsorolásra lett volna szükség, mely talán még azt is megemlíti, hogy a már nem élő szereplők mégis hogyan haltak meg és mikor. Ezenfelül rengeteg név könnyen összekeverhető, erősen kell koncentrálni rájuk.
Mindhárom könyvet valaki más fordította, és míg az első két kötetben ez maximum annyiban nyilvánult meg, hogy az egyikben vihartigrisként, a másikban pedig mennydörgéstigrisként hivatkoztak az arashitorára, itt elég hamar szemet szúrt a dolog. A stíluson érezhető volt a váltás, illetve számomra Gáspár Enikő munkája esetenként nehezen követhető volt. Túl szorosan ragaszkodott az eredeti szöveghez, ami szerintem a fordítói munkában sosem jó ötlet, mert olyan mondatok születnek, mint "ez az, aki ő" (356. oldal), melyet a magyar olvasó elsőre nem biztos, vagy csak nehezen ért meg, míg a fordítási technikákban jártasabbak tudják, hogy ez eredetileg "this is who she is" lehetett, ami máris jelentést ad ennek a kuszaságnak. A túl hosszú, laza logikájú mondatok szintén az angol nyelv egyfajta sajátosságai, melyet a magyar szövegbe nem feltétlenül érdemes átvinni.
Az, hogy mindenre "feketeként" hivatkoztak - például vérre, sötétségre - lehetett úgy a fordító hibája, mint a szerzőé. Az angol nyelvben elfogadottabb az ellipszis-technika alkalmazása, míg a magyar nyelvben én előbb tartanám a kreativitás hiányának, mint forradalmi újításnak.
A holnap eljön, olyan gyorsan mint az égbolt fordulása. És amilyen biztos, hogy most feketeség van, olyan biztos, hogy a nap fel fog kelni. Mindig. Nem számít, milyen halványan ragyog.
484. oldal, Könyvmolyképző, Szeged, 2024
592 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789635975051 · Fordította: Gáspár Enikő
Összességében
Fordulatos, izgalmas könyv, mely azonban már nem képes megugrani a sorozat első két részének színvonalát. Hiba volt megkedvelni a karaktereket, azonban innen látszik, hogy valóban jó szereplők voltak, a haláluk ugyanis fájt. A fordítói munkával kifejezetten nem voltam megelégedve.
A sorozat kötetei
>> 3. Jay Kristoff: Endsinger – Végső dalnok <<
Ha tetszett, olvasd el ezeket is:
Megjegyzések
Megjegyzés küldése