Stephenie Meyer: Midnight Sun - Éjféli nap (Twilight saga kiegészítő kötet)

A könyv a Twilight saga kiegészítő kötete, így a bejegyzés spoileres lehet azoknak, akik az eredeti sorozatot nem olvasták!

Könyvadatlap

Fülszöveg

Twilight forever!

Megérkezett! Stephenie Meyer diadalmasan visszatért a Twilight Saga világába ezzel a várva várt kötettel. Íme Edward és Bella ikonikus szerelmi története a vámpír szemszögéből.

A feledhetetlen történet Edward élményein keresztül friss, de tagadhatatlanul sötét csavart kap. Találkozása a gyönyörű és rejtélyes Bellával hosszú vámpíréletének legmeglepőbb, ugyanakkor leggyötrőbb élménye is. Miközben megismerjük Edward múltjának magával ragadó részleteit és belső életének összetettségét, megértjük azt is, hogy miért ez a találkozás lett élete legmeghatározóbb küzdelme. Mégis, hogyan követhetné a szívét, ha ezzel veszélybe sodorja szerelme életét?

Az új kötet oldalain Stephenie Meyer visszarepít bennünket abba a világba, ami világszerte olvasók millióit ejtette rabul. Hádész és Perszephoné mítoszából merítve pedig egy epikus regényt tár az olvasók elé a halhatatlan szerelem mély örömeiről és letaglózó következményeiről.

Teljes az élmény!

Véleményem

Sosem voltam egy nagy Twilight-rajongó, és szerintem ezután sem leszek az. Jó volt Edward gondolatairól olvasni, mert választ kaptam például arra a kérdésemre, hogy Edward miért tiltakozik annyira a kapcsolatuk ellen. Másrészt viszont ott van Meyer szinte kibírhatatlan stílusa.

Mivel nem vagyok Twilight-fan, fogalmam sem volt, hogy olvashattunk korábban részeket a könyvből, így lehet az én hibám, hogy az oldalszám alapján azt feltételeztem - vagy azt reméltem -, hogy mind a négy, Bella szemszögéből íródott könyv ebbe a 800+ oldalba bele lesz sűrítve. Valószínűleg az sokkal jobban érdekelt volna, mint csak az Alkonyat története.

Tetszett, hogy logikusan voltak levezetve az ok-okozati tényezők, azonban úgy gondolom, a szöveg nem passzol egy férfi gondolataihoz, szóhasználatához, még akkor sem, ha az a férfi valamikor az 1900-as évek környékén született. Emiatt én éreztem benne cseppnyi abszurdumot.

Kiemelném még, hogy a fordítás is borzasztó volt. Az elején annyiszor olvashattuk "a lány" kifejezést, hogy egy ivós játék alkalmával pár oldal után biztosan kidőlt volna még az is, aki a világon a legjobban bírja az alkoholt. Számomra ezekből a mondatokból 100%-ig rekonstruálható volt, hogy az angol szerkezetben a "she" vagy "her" szavakat használták, ezzel Bellára utalva. Sok helyen, még az eredeti szöveget nem ismerve is elgondolkotam, hogy a magyar "ő" személyes, vagy "őt" tárgyesetű személyes névmás használatával is simán megoldható lett volna a mondat. Emellett nagyon sok volt az elírás is. Elhiszem, hogy a fordítót szorította az idő, de igazán átnézhették volna még legalább egyszer a munkáját, mert így a typok nagy része is kiküszöbölhető lett volna.

És akkor most kitérnék arra, hogy számomra miért ennyire nehezen elviselhető Meyer stílusa.

Valljuk be, a könyv nagy része rizsázás és hiszti volt, ugyanazokat az önmarcangoló gondolatokat kellett újra és újra elolvasnunk. Próbáltam együttérző lenni, de egy bizonyos siránkozásmennyiség után már nem tudtam.

Emellett irritáltak a karakterszámnövelő, de információt nem tartalmazó részek, példának okáért:

"Sóhajtottam:

- Ah!"

vagy

"Eh! - horkantottam."

Ebben a történetben, főleg amikor Charlie és Carlisle beszélgettek telefonon, számomra nagyon feltűnő volt, hogy az egyes karaktereknek nincs saját hangja, beszédstílusa. Charlie elméletben nem egy szószátyár figura, nehezére esik kifejezni magát, mégis, amikor Carlisle-lal beszél, megkülönböztethetetlen a stílusa az orvosétól. Persze a Cullen-család minden tagjánál ugyanígy megfigyelhető ez a szituáció - ha nem kapnánk narrálást a párbeszédekhez, nem tudnám megmondani, ki beszél épp. Példának okáért ezt a Harry Potterben nem lehet kifogásolni, hiszen Hadrignak és Madame Maximnak teljesen észrevehető az akcentusa, de Harry, Ron, és Hermione szóhasználata is nagyban különbözik egymásétól, ettől lesznek hihetők a párbeszédek. Ez a Twilightban is könnyen megoldható lett volna, ha Meyer kicsit odafigyel a karaktereire.

És ha már itt tartunk, megemlítenék a párbeszédekkel kapcsolatban még egy számomra óriási negatívumot. Miközben a szereplők beszélgetnek, sokszor kapunk legalább fél, de inkább többoldalas kitérőket a múltba. Aztán amikor a másik válaszol, és nem tudjuk, mire, persze vissza kell lapozni, és újra felvenni az adott idősík fonalát. Ez felettébb bosszantó, mert amellett, hogy lassítja az olvasást, nagyon össze is tud zavarni, mert kizökkent a már elfogadott helyzetből.

A könyv vége számomra egy hatalmas kérdőjel volt, tehát ha bárkinek van magyarázata az itt leírtakra, legyen szíves kommentben jelezni.

SPOILER ALERT

Bellát egy elsötétített ablakú Mercedesszel vitték el Phoenixbe, majd ugyanezzel az autóval mentek a reptérre is, amikor Edwardék érkeztek. Mégis, amikor meg kell menteni Bellát, ellopnak egy autót, majd egy másikat is. Eleve az első lopott autót sem értem, de a másodikat még kevésbé.

Nálam kiverte a biztosítékot, hogy Carlisle orvos, illetve hatalmas empátiát képes tanúsítani mások irányában - és mégis képes az autópálya leállósávjában hagyni egy elkábított nőt. Senkinek eszébe sem jut, hogy ott baleset lesz, és akkor a nő megsérülhet? Elvileg fontos szempont volt, hogy Bella megmentése másokat ne sodorjon veszélybe, mégis - ha jól emlékszem - huszonhét autó balesetezett, mert ők az autópálya közepén feldöntötték a lopott kocsit.

Összességében az autópályás jelenet nekem egy hatalmas "na ne már" volt. Egyszerűen nem állt össze a fejemben, hogy a leírt sebességgel miért tartott nekik olyan sokáig a helyszínre érni, hogy egyáltalán hogy tudták kivitelezni, hogy ők maguk nem karamboloztak, és egyáltalán, hogy hozták össze azt az egész szimbiózist, amit a könyvben olvashattunk. Persze, fantasy, de ez így még a legkevésbé sem életszerű.

Az utolsó száz oldal, ami ez után az akciófilmbe illő jelenet után lezajlott (ezt körülbelül egy Halálos iramban-filmben tudtam volna elképzelni, ahogy Edward magára ölti Toretto nevetséges "most-aztán-nagyon-félelmetes-vagyok" arckifejezését), az pedig akkora dögunalom volt, hogy duplán vártam, hogy a végére érhessek.

Összességében