Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, aki találkozott egy lánnyal.
A Lánnyal.
Fallon megismerkedik Bennel, az ígéretes regényíróval – egy nappal azelőtt, hogy az ország másik felére költözik. A szerencsétlenül időzített vonzalmuk a lány eseménydús életével együtt megadja azt az ihletet, amire Ben mindig is vágyott a regényéhez. Telik-múlik az idő, párhuzamosan futó életükben jönnek-mennek a kapcsolatok és a csalódások, de továbbra is találkoznak évente egyszer, mindig ugyanazon a napon. Egészen addig, ameddig Fallon el nem bizonytalanodik, hogy Ben vajon igazat mond-e neki, vagy csak tökéletes valóságot kreál a regényéhez az ütős konfliktus kedvéért.
Lehet-e egyáltalán szerelmi történetnek nevezni Ben kapcsolatát Fallonnal – és egyúttal a regényét is –, ha szívfájdalommal végződik?
Feledhetetlen szerelmi történet egy író és váratlan múzsája között.
Újdonság magyarul a New York Times sikerlistájának élére törő Colleen Hoovertől.
Hagyd, hogy elvarázsoljon!
Colleen Hoover 2015-ös romantikus regénye négy évvel később érkezett el hozzánk Magyarországra a képen is látható borítóval, az idei évtől pedig új köntösben vehetik kezükbe az írónő rajongói. Mint említettem, kerültem CoHo-t és nem akartam szeretni, a romantikusokról pedig köszönöm, megvan a véleményem - na de most!, most úgy látszik szembemegyek saját magammal, mert ezt a könyvet bizony a kedvenceim listájára kellene tennem.
Fallon egy étteremben ebédel az apjával, a beszélgetés azonban nagyon kínos fordulatot vesz. Sőt, csak még kínosabbá válik, amikor a lány mellé becsusszan Ben, akivel nem is ismerik egymást. Ben magánakciója a lány megmentésére végül több lesz, mint mentőakció, a nap végén azonban el kell engednie a lányt, aki New Yorkba költözik. Mégsem képes rá, pontosan egy év múlva pedig ott folytatják, ahol abbahagyták.
Hát, nem is tudom hol kezdjem. Egy mindent elsöprő szerelmi történetet olvastam, mely magába szippantott és nem eresztett. Teljes mértékben letaglózott, pedig tényleg nem akartam szeretni. Nevettem rajta, ami ritka, és majdnem sírtam is, ami pedig még ritkább. Nagy szó, hogy egy könyv ilyen szélsőséges és ennyire intenzív érzelmeket vált ki belőlem, ezért is voltam kénytelen beismerni, hogy ezt bizony kedvenccé kell avatnom.
Kettejük szerelmi története betalált, ahogyan Fallon anyukájának az a bizonyos gondolata is, hiszen én magam is 23 éves vagyok. Teljes mértékben igazat tudok neki adni. Ugyanakkor felmerül bennem a kérdés: jövőre máshogy fogom érezni? Megállapodok, nem fejlődök tovább? Nem akarok még több dolgot elérni az életben? Lehet, csak jókor talált meg a könyv és most ezt kell éreznem, hogy rendbe tudjam tenni a gondolataimat és az érzelmeimet.
Fallon és Ben nagyon cuki párost alkotnak, abban a pillanatban megkedveltem őket, ahogy egymásba szerettek. Maga a sztori kiszámítható volt számomra, mégis meglepődtem egy-két fordulaton (amiket előre láthattam volna, ha több romantikust olvasnék, de sebaj). A váltott szemszög eleinte megkavart, hiányzott kettejük külön hangja, külön stílusa; szerencsére hamar el lehetett kapni a fonalat és felvenni a szemszögek váltakozásának ritmusát.
Van egy olyan érzésem, hogy egy pasi sem szónokol annyit, mint Ben, így ebből az aspektusból a könyv nem helytálló. Személy szerint legtöbbször hümmögést és visszakérdezést kapok, és amikor túlcsordulnak bennem az érzelmek, akkor sem ilyen beszélgetéseket szoktam lefolytatni a párommal. Annak ellenére, hogy mennyire érettnek tettetik magukat érzelmileg, mindketten hoznak hirtelen felindulásból döntéseket, főleg Fallon, akit néha legszívesebben helyreigazítottam volna. Egyrészt kifejeztem fentebb, hogy az anyukájának igaza van, másrészt viszont úgy gondolom, hogy egy telefonszámot megadni annak a srácnak, akivel jó hangulatban töltötted a napot, még nem a világ vége.
Leginkább kettejük motiváció között találtam néha megkérdőjelezhetőt, azonban a többi szereplőt sem értettem néha. Apropó, a könyvnek sok szereplője van, mégis kevésnek tűnik, hiszen éppen annyit szerepelnek csak, amennyit feltétlenül muszáj. Mindannyian élethűen megírt karakterek és szerencsére nem tudom azt mondani, hogy volt, akit kifejezetten unszimpatikusnak találtam. Fallon apjával voltam leginkább közömbös, kis gondolkodás után viszont megértettem a helyzetét és megsajnáltam.
Negatívumként két dolgot emelnék ki. Az írónő olyan borzalmas nevet adott a főszereplő lánynak, amelyről mindig a Csillagok háborúja Millennium Falconja jut eszembe - pedig nem is szeretem amúgy a Star Wars-t. A másik dühítő dolog az első két fejezetben lévő ételpazarlás mennyisége. Colleen Hoover más könyveiben is találkoztam már nagymértékű ételpazarlással, itt azonban kifejezetten kihozott a sodromból, főleg miután az étel úgy végezte a kukában, hogy (szinte) hozzá sem nyúltak.
Összességében
Nem akartam szeretni, mégis lenyűgözött. Nevettem és majdnem sírtam is rajta, ami nagy szó, így be kellett ismernem, hogy új kedvenc könyvet avattam. Fallon és Ben szerelmi története teljesen egyedi, motivációik azonban nem mindig maradtak tiszták számomra. Zavart, hogy a lány nevéről mindig a Millennium Falcon jut eszembe úgy, hogy nem is vagyok a filmsorozat rajongója, és az is zavart, hogy a cselekményben mennyi étel került kidobásra.
Kedvenc idézetem
(...) Tartok tőle, hogy az emberek csak rám néznek és nevetnek majd.– Mi a baj azzal?– Azzal, hogy kinevetnek? – kérdezek vissza. – Egyrészt szégyen. És önbizalomgyilkos.– Remélem, tényleg kinevetnek, Fallon – néz rám áthatóan. – Mert ha kinevetnek, az azt jelenti, hogy odaálltál, hogy kinevessenek. Keveseknek van bátorságuk megtenni ezt a lépést.
87. oldal, Könyvmolyképző, Szeged, 2019
364 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789633734933 · Fordította: Sándor Alexandra Valéria
Megjegyzések
Megjegyzés küldése