Michelle Hodkin: The Unbecoming of Mara Dyer – Mara Dyer eszmélése (Mara Dyer 1.)

Michelle Hodkin Mara Dyer-sorozatának köteteit 2015 és 2020 között szereztem be, elolvasásukkal azonban egészen idáig vártam - ami sajnos hiba volt. A kiadó 14 éves kortól ajánlja az első kötetet, amit reálisnak is látok, és azon az állásponton vagyok, hogy ebben a korban nekem is sokkal jobban tetszett volna a Mara Dyer eszmélése.

[könyvadatlap]

A könyvben elsősorban a cím és a borító fogott meg, idén pedig egy Molyos kihívás keretein belül sorra is kerítettem a könyvet. Hogy őszinte legyek, a kiadói életkor-ajánlást nem néztem meg, a fülszöveg és a címkék alapján pedig valami sokkal keményebb fantasyre számítottam, így aztán csalódás volt, hogy csak egy középiskolai tiniregényt kaptam némi fantasztikus-paranormális szállal. Azért is hiszem, hogy tiniként sokkal jobban megfogott volna a könyv, mert így "felnőtt fejjel" bizonyos eszmefuttatásokat és érveléseket nagyjából óvodás szintűnek találtam, és amikor már azt hittem volna, nagyobb logikátlanságokat nem tud elkövetni a címszereplő Mara Dyerünk - hát de.

Mara Dyer azt hiszi, az élete furcsább már is nem lehet, miután egy kórházban tér magához, és nem emlékszik, hogy került oda. Pedig lehet.

Amnéziája ellenére meggyőződése, hogy a barátait megölő, őt viszont titokzatos módon életben hagyó baleset nem egyszerű véletlen volt. Tényleg nem.

Nem hiszi, hogy mindazok után, amin keresztülment, lehet még szerelmes. Nagyon téved.

Beszédesnek kellett volna lennie, hogy már az első néhány fejezet sem nyűgözött le. Bíztam benne, hogy elkap még a flow, de sajnos nem ez történt. A számomra legérdekesebb szál halt el leghamarabb, és bár később (sokkal később) visszatért, sokkal nagyobb potenciált láttam benne, mint amennyi kihasználásra került. A paranormális szálat sem igazán találtam borzongatónak. Az pedig kifejezetten zavart, hogy több témába belekapott az izgalom kedvéért, de kifejteni már egyiket sem tudta, mert sem idő, sem hely nem maradt ezek számára a romantikus szál fejtegetése végett.

Pozitívum viszont, hogy gördülékeny az írónő stílusa, a szöveg pedig könnyed, így gyorsan lehet olvasni és hamar fel lehet dolgozni a kapott információkat. Mindeközben persze a legapróbb részletre is érdemes odafigyelni, mert a legkisebb dolognak is lehet nagy jelentősége később. A lezárásban lévő csavart egyáltalán nem láttam jönni, pedig valójában még kiszámítható is. Így aztán persze maradtak megválaszolatlan kérdéseim; bízom benne, hogy a folytatások ezekre a kérdésekre választ fognak tudni adni.

Szeretnék még egy picit kitérni a karakterekre. Én őszintén nem tudom, hogy a könyvekben milyen mértékben van letükrözve a valóság, de itt is megjelennek a tipikus amerikai "álomszülők", akik a gyerekükkel szinte egyáltalán nem foglalkoznak, látszatintézkedéseket eszközölnek komoly problémák megoldására. Itt ezt tetézte a tény, hogy Mara anyja egyébként pszichológus, a lány frissen átélt traumája mégsem megfelelően van kezelve. Hasonlóképpen gondolkodtam Danielről is, aki minél többet került a képbe, annál jobban idegesített.

És hát az elmaradhatatlan Noah. A suli legszexibb sráca, aki pálfordulást hajt végre a szürke kisegér főszereplőnk kedvéért. A legkevésbé az zavart benne, hogy mindenért ő fizetett, Marában pedig meg sem fordult a gondolat, hogy néha ő is rendezhetne ezt-azt. Ami már jobban zavart a karakterben, az a viselkedése az egész regény folyamán. Toxikusnak még nem mondanám, de semmi esetre sem nevezném kiegyensúlyozottnak a Marával való kapcsolatát, és mind Noahról, mint Mara és Noah kapcsolatáról többször az Obszidián Daemonja jutott eszembe. Akit pedig talán nem kell bemutatni, mennyire nem kedvelek.