Ma, november 23-án ünnepli kiskutyám, Cikesz a nyolcadik születésnapját, ezért ez alkalomból összeállítottam egy kutyás könyvajánlót. Cikesz nevét egyértelműen a Harry Potterből kapta, és illik is rá a név - ő volt a legkisebb az alomban és borzasztó gyorsan képes szaladni a mai napig, plusz színre is nagyjából passzol. Sajnos látni rajta, hogy idősödik, újabban egy kellemetlen szívproblémával is meg kell küzdenünk, ő azonban köszöni szépen, élvezi az életet.
Egy négyéves kisfiú magára marad Moszkvában a tél közeledtével. Az utcán bolyongva kóbor kutyák találnak rá. Romocska a nyomukba szegődik, és követi őket a romos pincébe, ahol élnek.
Ahogy a fészek szagokkal teli, hideg sötétjében, szőrös testektől, mancsoktól körülvéve a kölykök közé férkőzik, és belekortyol az anyakutya tejébe, megkezdődik Romocska kutyaélete. Bár szőrtelen, a szaglása gyenge, fogai kicsik és tompák, a falka befogadja. Romocska minden tavasszal egyre ügyesebb lesz, s a kóbor állatok veszélyekkel és nélkülözéssel teli életét élve fiatal kutyává cseperedik. Az éhség és óvatlan embertermészete azonban újra és újra a városba csalja, s lassanként meg kell tanulnia, hogyan legyen újra kisfiú, ember.
A volt szovjet utódállamokban a gyermekvédelmi rendszer összeomlásával megdöbbentő számban maradtak otthon nélkül kiskorúak. Eva Hornung Kutyafiúja az állatként felnövő gyermek örök története másképp: fájdalmas, megrázó története napjaink Moszkvájában játszódik, ahol több tízezer hajléktalan gyermek tengeti életét az utcákon.
„Különös erővel és éleslátással megírt regény… Elborzasztóan szép, ámulatba ejtő produktuma a képzelőerőnek: egy könyv a szeretetről és a szívet tépő fájdalomról.”
– Canberra Times
A gyengén megvilágított lépcsőházban étel, alkohol, izzadság, szappanos bőr és füst áporodott szaga érződött. A szíve sebesen vert. A felnőttek lehet, hogy szeretik a kutyákat, de tapasztalatai azt súgták, hogy utálják a gyerekeket.
Londonnak ez a regénye a legnagyobb sikert elért és máig is a legmakulátlanabb alkotása. Főhőse, Buck, a bernáthegyi- és juhászkutya keverék, amelyet az északi aranybányászat megindulásakor száz dollárért eladnak. Befogják szánt húzni, majd több ezer mérföld után három ügyetlen aranyásó veszi meg, s a fáradt eb egy idő után nem hajlandó továbbmenni, amiért kishíján agyonverik. Thorthon, a jártas aranybányász menti meg az életét és Buck nagyon megszereti, egy ízben az életét is megmenti. Thorthon és két társa nagyszerű aranylelőhelyre talál, de az indiánok rajtuk ütnek és megölik őket. Buck erdei bolyongásából hazatérve halva találja gazdáját: bosszút áll az indiánokon, és enged a vadon hívásának, beáll a farkasok közé. A regény mondanivalójának lényege az, hogy az állatok természetéből az ember a legnemesebb és a legrosszabb tulajdonságokat is ki tudja hozni. Az embereken keresztül pedig egy-egy pillantást vethetünk a társadalomra, az alaszkai élet viszontagságaira, amelyek előcsalják az emberek igazi tulajdonságait.
De legjobban a nyári éjszakák félhomályában szeretett rohanni, éjfélkor, fülelve az erdő fojtott és álmos neszeire, olvasva jelekben és hangokban, ahogy az ember könyvet olvas, és keresve a titokzatos valamit, amely hívta – ébren és álmában is mindegyre csak hívta magához.
Ez az egyedülálló, bájos, hol mulatságos, hol pedig szívbe markoló történet a legjobb bizonyossága annak, hogyan inspirálnak minket négylábú társaink. Gizelle élete lenyűgözően szép lecke arról, amit a kedvenceink tanítanak nekünk: élvezzük a kalandokat, szeressünk feltétel nélkül, és váljunk olyan emberré, amilyenek szívünk mélyén mindig is lenni szerettünk volna.
Lauren magával viszi termetes, angol masztiff kutyáját a főiskolára, majd később első, aprócska New York-i lakásába is – mert Gizelle nemcsak egy kutya, hanem lakótárs, lánytestvér, a legbizalmasabb barát, futó- és étkezőpartner is.
Gizelle és Lauren együtt élik át az első szerelmet, az első munkahely kihívásait, a lány anyjának küzdelmeit a drog- és alkoholfüggéssel, és a nagyvárosban való felnőtté válás minden örömét és nehézségét. Ám Gizelle váratlanul megbetegszik, és Laurennek hirtelen szembesülnie kell azzal, hogy leghűségesebb társa élete nem tart örökké. Készít egy bakancslistát, hogy a lehető legtöbbet hozza ki a számukra hátralévő közös időből…
Azt hiszem, ha az ember egy kutyát hoz az életébe, azzal együtt a szívfájdalmat is bevállalja, nincs igazam? Szinte biztos, hogy egy napon el kell búcsúznod tőle, és az lesz a legszomorúbb napod, de nagyon megéri, hát nem így van? Kutyát tartani. Tanulni a feltétel nélküli szeretetükből.
Ebben a kutyanaplóban Blake, ez a nagyon-nagyon rossz, ám mégis imádnivaló kutya, életének egy teljes évét meséli el. Blake, akinek jó szeme van ahhoz, hogy kiszúrja a csinos kis szukákat, és aki a hadviseléshez is konyít egy keveset, komoly célt tűz ki maga elé újévi fogadalomként: kiterjeszti birodalmát, és az Acorn park kutyáinak falkavezére lesz. Ám tervei megvalósításában hátráltatja gazdája, aki abban a téveszmében szenved, hogy ő az alfa hím. Ráadásul, ahogy telnek a hónapok, Blake-nek egyre nagyobb kihívásokkal kell szembenéznie – többek között a park másik felében feltűnő vérszomjas pitbullal…
Blake történetén keresztül bepillantást nyerünk a kutyák és emberek közötti kapcsolat igen bonyolult világába, megtudjuk, milyen nehéz egy falkavezér élete, milyen érzés úgy élnie egy kutyának, hogy a négylábúakhoz egyáltalán nem értő gazda állandóan azzal fenyegetőzik, hogy elviszi az állatorvoshoz, aki majd megfosztja férfiasságától. Kiderül, mit is gondolnak a kutyák a kutyakonzervekről és az emberekre ugrálás nyújtotta örömökről.
Blake minden kutyatulajdonosnak ismerős lesz – ő A Kutya, aki megrágja kedvenc cipőnket, idegesíti a szomszédokat, és aki minden rosszasága ellenére kedves, szeretnivaló társunk.
Mert ugyebár kutya nélkül lehet élni, csak nem érdemes.
Először is, a hátsó udvarban lévő oszlop egyre jobban kilazul – amint tudok, megszököm innen örökre*.* Vagy legalábbis a következő kajaidőig.
Két kedves, derék kutya intim hangú levelekben fejti ki véleményét a világról, az emberek érthetetlen, furcsa természetéről. Sok mulatságos dolgot tudunk meg őszinte, mindig találó kritikájuk nyomán javíthatatlan, öntelt gazdáikról. Közben – s ez külön érdemük – okvetlenül arra gondolunk, bizony kicsit rólunk is szól a mese.
Az Emberem nem rosszabb, mint az átlag. Ha az volna se bánnám, mert hiszen az én Emberem és szeretem. De nem, ő inkább jobb. Néha olyan jó, hogy akár kutya is lehetne.
Cujónak hívják Brett Camber legjobb pajtását, az irdatlan méretű, ám jámbor és barátságos bernáthegyit. Cujo szívesen hajkurássza a vadnyulakat a napsütötte mezőn. Nyúl után szaglászik most is, zsákmánya azonban egy üregbe menekül előle, amelyben veszettséggel fertőzött denevérek tanyáznak. A kutya bedugja busa fejét, és egy denevér megmarja az orrát…
Cujo szörnyű alak- és személyiségváltozása, ámokfutása merő iszonyattá változtatja Castle Rock lakóinak életét. Maga a Gonosz jött el a városkába, hogy minden vétket megtoroljon, s áldozatul esik neki bűnös és ártatlan egyaránt…
Stephen King a tőle megszokott módon, mesterien adagolja-fokozza a feszültséget és a borzalmat – a figyelme egy percig sem lankadhat, Kedves Olvasó!
Nem árt talán itt rámutatni, hogy Cujo mindig jó kutya szeretett volna lenni. Igyekezett mindent megtenni, amit a gazdái, a FÉRFI, a NŐ, de legfőképp a FIÚ kívánt tőle. Meg is halt volna értük, ha úgy hozza a sors. Nem akart ő megölni senkit, soha. A hatalmába kerítette valami, talán a végzet vagy a gonosz szellem, vagy csak egy veszettség nevű idegbetegség. A szabad akaratnak itt nem jutott szerep.
Példátlan erejű szélvihar sodorja a Csendes-óceán vízsivatagja fölött a léghajót, amelyen öt derék amerikai menekült el Richmondból, a rabszolgatartásért harcoló déli csapatok fogságából. A gáz lassan szivárog el, minden felszerelésüket a vízbe kell hányniuk, és csak a puszta életüket menekítik egy lakatlan szigetre. Kifosztottabbak, mint a hajdani Robinson volt, de leleményükkel, szorgalmukkal és kitartásukkal lassacskán felülkerekednek a helyzet és a természet mostohaságán. Sorsukkal úgy-ahogy elégedettek, de egy sor megmagyarázhatatlan jelenség nyugtalanítja őket. A szigetnek valami titka van, és hőseink megindulnak, hogy a rejtélyt felderítsék.
És valóban, szegény szerencsétlen már-már nekirohant a közte és az erdő közt folyó pataknak, lába egy pillanatra megfeszült, akár a rugó… De már a következő másodpercben elernyedt, összegörnyedt, magába roskadt, és kövér könnycsepp gördült alá szeméből!– Ah! – kiáltott föl Cyrus Smith. – Sírsz? Akkor ember vagy megint!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése