Kerstin Gier: Ami a világot összetartja (Nefelejcs 3.)

A Nefelejcs-trilógia lezáró kötete előreláthatólag még az idén megérkezik magyarul a Könyvmolyképző gondozásában. Mivel a trilógia első két kötetét is eredeti nyelven, németül olvastam, így nem volt kérdés, hogy befejezni is így szeretném. Szülinapomra kaptam meg a könyvet, július folyamán pedig át is rágtam magam rajta.

[könyvadatlap]

Hogy őszinte legyek, az előző két kötet cselekményére nem nagyon emlékeztem, vissza kellett néznem a korábbi értékeléseimet, illetve kifejezetten örültem, mikor Gier a harmadik könyv elején összefoglalta az eddigi eseményeket. Változatlanul csak annyit tudok mondani róla, hogy a 14-16 éves énem valószínűleg épp annyira imádta volna a sorozatot, mint az Időtlen szerelem trilógiát, mostanra azonban kinőttem Kerstin Gier könyveiből, és megfogadtam, hogy az újabb megjelenéseit nem fogom automatikusan megvenni, de valószínűleg elolvasni sem.

*Ha Quinn egy dolgot megtanult a perembéli kalandjai során, akkor az az, hogy Matilda a nagy szerelme, függetlenül attól, mennyire fárasztó is a családja. Valójában most csak a nagy iskolai bálra kellene készülniük… Ha nem lenne az a rejtélyes csillagkapu-rituálé, amely szerint Quinn az állítólagos kiválasztott, aki megmenti a világot. És a menekülő fekete álpok, akik el akarnak rejtőzni, valamint egy rosszat sejtő orákulum, aki a döntő pillanatban mindig eltűnik. Más szóval: egy teljesen átlagos kedd. Aztán Matilda is hatalmas ellenségek célkeresztjébe kerül. Quinn-nel együtt olyan titkokat kell megfejteniük, amelyek az élet és halál közötti különbséget jelentik… *
(Nem végleges fülszöveg.)

Biztos vagyok benne, hogy Kerstin Giernek van valami kattanása a trilógiákkal, és ezt sajnos akkor sem tudja levetkőzni, ha az a cselekmény rovására megy. Már korábban is kifogásoltam, hogy elég lassan halad a történet, a lezáró kötetben azonban nagyjából a 100. oldalig semmi sem történik, a feléig is csak alig valami; a fő fantasy szál például egyáltalán nem halad. A szereplők mind a "jó", mind a "rossz" oldalon indokolatlanul és logikátlanul viselkednek, rengeteg idő kell nekik, mire alapvető dolgokra rájönnek. Ez mind csak viszi az oldalakat, üresjáratokat eredményez.

A kötet vaskosságához hozzájárul, hogy az írónő már rendes párkapcsolati konfliktust sem tud felmutatni, egyetlen ötlete a hiszti-kártya, amiből őszintén szólva elegem van az ifjúsági könyvekben. Az pedig, hogy a "bereit, wenn du es bist", vagyis "Készen, ha te is készen állsz." egyértelműen az Időtlen szerelemből átvett elem. A Nefelejcs nagyjából mindent összeszór, ami az írónő korábbi regényeiben működött, a Silberre pedig annyira hasonlít, hogy az már kínos. Ahogy kínos az is, hogy milyen nevetséges asszociációk jelennek meg a történetben.

Rettenetesen zavartak a 20-30 oldalas fejezetek. Őszintén nem értem, mit lehet a semmin ennyit ragozni, de mégis sikerült. Amikor már kicsit besokalltam ezektől, megpróbáltam félretenni néhány napra a könyvet és egy nagy levegővétel után újra belevágni, de tényleg annyira nem szólt semmiről, hogy azt sem tudtam hirtelen, hol vagyunk épp a cselekményben. A lezárás is olyan klisésre és unalmasra sikeredett, hogy szó szerint szenvedtem rajta, és Kerstin Gier is nagyot süllyedt a szememben azzal, hogy nem tudta feláldozni a történet szempontjából (szerinte) fontos karaktereket. Értem én, hogy ifjúsági regényről van szó, de valami izgalom azért lehetett volna benne.

»Jeder muss das Schicksal tragen, das ihm zugewiesen ist« […]

156. oldal, Fischer, Frankfurt am Main, 2024

528 oldal · keménytáblás · ISBN: 9783949465192

Fordítása: Mindenkinek az a sorsa, amit megírtak neki.

Valószínűleg a trilógia egész cselekménye elfért volna egyetlen könyvben, ha nem kerül bele ennyi töltelék. Az egyetlen pozitívum, amit ebből a kötetből, vagy akár az egész trilógiából ki tudnék emelni, az az, hogy fontos gondolatokat indít meg a halállal és az elmúlással kapcsolatban.