Előre is szeretnék elnézést kérni mindazoktól, akik ezt a könyvet szeretik - számomra borzalmas élmény volt, így a rajongók számára azt tanácsolnám, ne olvassák végig a bejegyzésemet. Arra már korábban rájöttem, hogy az orosz irodalom bizony egy különös állatfaj, A Mester és Margarita azonban még ezen belül is speciálisnak minősült az én szememben. Egy kifejezetten megosztó történetről van szó, egyeseknek egyből átjön a lényeg, mások - köztük én - sehogy sem találnak benne értelmet, és maximum a hangulat az, ami megragadja őket.
Éppen ez a hangulat volt az, ami eleinte engem is megfogott Bulgakov klasszikusában. Már az első fejezetből sejteni lehetett, hogy a történetet különös atmoszféra lengi be, és a későbbiekben (már amikor el tudtam vonatkoztatni a cselekmény abszurditásától) ez volt az, ami képes volt beszippantani, és tartani bennem a lelket, hogy nem is lesz olyan rossz. A harmadik fejezetnél, szóval még mindig nagyon az elején a könyvnek, a vibe-okra próbáltam fókuszálni, hiszen a cselekménynek semmi értelme nem volt, de hamarosan a hangulat is inkább rémálomszerűvé vált. A második kötetnél járva már kifejezetten tortúraként éltem meg a könyvet, de egy kedves barátnőmmel együtt olvastuk, és elhatároztuk, hogy már "csakazértis" befejezzük.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
„A kéziratok nem égnek el” – mondja Woland, Bulgakov regényének talányos Sátánja, s ez a szállóigévé vált mondat a szerző munkásságának, főművének, A Mester és Margaritának akár a mottója is lehetne. A regény-Bulgakov számos hánytatott sorsú írásához hasonlóan- csak jóval az író halála után, 1966-ban jelenhetett meg, s azóta világszerte töretlen a népszerűsége. A Mester és Margarita a világirodalom egyik alapműve, amelyben Bulgakov a szatíra, a groteszk és a fantasztikum eszközeivel részint szuggesztív képet fest a húszas-harmincas évek Oroszországáról, részint minden korra érvényes módon mutatja be a történelmi és személyes kínok, kötöttségek közt vergődő, hívő és hitetlen, nagyot akaró és tétován botladozó ember örök dilemmáit. Felejthetetlenek a regény figurái: Woland, aki egyszerre Sátán és a felsőbb igazságszolgáltatás képviselője; a Mester, aki a hatalmi gépezettel szemben álló Művész örök jelképévé vált, s aki regényen belüli regényben sajátos módon meséli el Jézus történetét; maga Jézus (Jesua), aki Bulgakov értelmezésében úgy elevenedik meg előttünk, mint nagyon kevés Jézus-regényben: Isten fia ő, de egyúttal modern, töprengő értelmiségi; a szörnyű fejfájással küzdő Pilátus, aki hiába látja a valódi értékeket, nem tud túllépni gyávaságán; a gyönyörűséges Margarita, aki maga az örök nőiesség…
Kezdetben a Pilátusról szóló epizódok több fejtörést okoztak, mint a moszkvai cselekményszál, nehezen követhetőnek éreztem, aztán ez persze hamar fordult és az ókori Rómában játszódó fejezetek megkönnyebbülést jelentettek. Nélkülözték a szürrealitást és a cselekmény sem tűnt lázálomnak.
A moszkvai szálra vonatkoztatva említettem már az abszurdumot és a szürrealitást. Hiszem, hogy épeszű ember ilyet csak úgy nem tud kitalálni, és egy gyors Google keresés után arról is megbizonyosodhattam, hogy Bulgakovnak bizony volt segítsége - ugyanis morfiumfüggő volt. A Hektoen International cikke alapján Bulgakov az I. világháború során találkozhatott először a droggal. Morfium című kisregényének főszereplője egy egészségügyi szempontból szükséges első dózis után szokhatott rá a szerre. Könnyű az író és a kisregény főszereplője között párhuzamot állítani, egyes források szerint azonban Bulgakov csak a háború alatt folyamodott a morfiumhoz, ezt követően leszokott róla. Mások azon a véleményen vannak, hogy egész életében függő volt, ezt a nézetet pedig az is alátámasztja, hogy egy 2016-ban napvilágott látott cikk szerint A Mester és Margarita legutolsó piszkozatán nyomokban a morfium jelenlétére utaló nyomokat találtak. Én magam mindenféle bizonyíték nélkül azt mondanám, hogy Bulgakov élete végéig függő volt, mert mint írtam, épeszű ember olyan "cselekményt", mint amelyet A Mester és Margarita magáénak tudhat, nem találhat ki.
Félreértés ne essék, nem vitatom el az orosz klasszikus által elért sikereket, és nem kritizálni szeretném azokat, akik szerették. Bulgakov kommunizmus-kritikus író volt, a Szovjetunióban sok munkáját betiltották, ami már önmagában árulkodó. Ehhez jön még a világirodalomra és a popkultúrára gyakorolt óriási hatása. Mindezek azonban mégsem indokolják, hogy az én olvasatomban ez egy jó könyv legyen, mert mint említettem, számomra kínzással ért fel és csak nagyon ritkán rántott be annyira, hogy egyszerre 20-30 oldalnál többet kibírjak belőle. Éppen ezért hatalmas csalódás volt, mert a hírneve alapján sokkal jobbra számítottam, egy különleges kép élt róla a fejemben az olvasás megkezdése előtt.
Hiába, aki szeret, annak osztoznia kell a szeretett lény sorsában.
250. oldal, Trubadúr, 2023
274 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786156490551 · Fordította: Szőllősy Klára
Nem volt olvasmányos és a karakterek sem voltak kiemelkedőek. @Ricsi_Pop értékelésének több gondolatával is mélyen egyetértek: "A szatíra mivoltát érteni véltem és értettem, de egyáltalán nem volt kiemelkedő. A mágikus realista elemek nem illetek a sztoriba, nem a narrativáért, nem a történetmesélés dinamizmusáért voltak mint pl a Száz Év Magányban, hanem főként önmagukért. (Leggyakrabban az jutott eszembe, hogy Bulgakov is like "Láttam Gogolnál ezt az írói fogást, megspékelem vele a regényem már én is") – és így míg Kafkánál és Gogolnál egyértelműen helye van a mágikus realizmusnak, sőt, ezen keresztül mondja el a mondandóját, itt sokszor úgy éreztem, hogy ereje vesztett hangulat fokozásért került bele önmagáért. A karaktereknek nincs mélysége."
A szereplőkkel egyébként több problémám is volt, ezek nyilván elsősorban belőlem erednek. Például az, hogy nem bírtam megjegyezni a neveket és sokszor össze is kevertem a szereplőket a hasonlóságok miatt, bár az fixen Bulgakov számlájára írható, hogy elég random módon használta a karakterek megnevezéseit - egyszer teljes név, egyszer becenév; lehet listát kellett volna írnom, hogy ki kicsoda és hamarabb megjegyeztem volna. A központi szereplők - a Mester, Margarita, vagy éppen Behemót - cselekedetei pedig annyira abszurdak voltak, hogy nem maradt kapacitásom a lényük megfigyelésére, így aztán nem tudtak szimpatikussá válni sem.
Tanulságot nem tudtam magammal vinni belőle, ahogy semmi egyéb pozitívumot sem. Túl földhözragadt vagyok hozzá, bár azon őszintén elgondolkodtam, hogy alkoholos befolyásoltság alatt talán jobb lenne olvasni - kár, hogy nem szeretem annyira azt állapotot, kíváncsi lettem volna a hatására. Gondolkodtam azon is, hogy megnézem a könyvből készült filmet, hátha nagyobbat üt, de aztán arra jutottam, hogy nem szeretném ezt tenni magammal. Talán az idő megszépíti majd az emlékeket, mindenesetre nagyon sokáig nem szeretném újra fellapozni a kötetet.
[…] az életben általában sose fordul elő, hogy minden úgy legyen, mint azelőtt.
114. oldal, Trubadúr, 2023
324 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786156490544 · Fordította: Szőllősy Klára
Megjegyzések
Megjegyzés küldése