Maggie Stiefvater: Blue Lily, Lily Blue – Kék liliom (Hollófiúk 3.)

Fülszöveg:
Az álom veszélyes műfaj, ám az ébredés talán még veszélyesebb.

Blue Sargentnek szerencséje volt. Életében először olyan barátokra lelt, akikben megbízhat, akik nem vetik ki maguk közül. A hollófiúk befogadták őt, és jóban-rosszban kitartanak mellette.
A szerencsével azonban az a legnagyobb baj, hogy forgandó.
A barátaid elárulhatnak.
Az anyukád eltűnhet.
A látomásaid megtéveszthetnek.
A magabiztosságod meginoghat.

Lenyűgöző új sorozat!
Hová kalauzol az elkerülhetetlen halál és egy különös szerelem?

„A karakterek – bocsánat a kifejezésért – halálosak. És a hangnem, ami egyszerre baljós, rejtélyes és rémisztő, tökéletesen illik a tartalomhoz. A Kék liliom – Blue Lily, Lily Blue igazi gyöngyszem.” – Booklist

„Pont olyan pazar és kiszámíthatatlan, mint vártam, sőt, még annál is jobb. Még most sem tudom szavakba önteni, mennyire imádom ezt a sorozatot. Legyen elég annyi, hogy minden egyes szereplőjéhez mélyen kötődöm.” – Marcilia, amazon


A második kötet után félve fogtam bele a Hollófiúk történetének harmadik részébe, attól féltem, folytatódik az előző kötetben olvasott zagyvaságáradat. Szerencsére olyan rettenetes nem volt a kötet, de nem is vagyok vele teljesen megelégedve. Stiefvater stílusa pedig még mindig nem nekem való.

A cselekmény többnyire semmiféle érzelmet nem váltott ki belőlem, mégis akadt egy-két zavaró elem. Első: az LMBTQ-szál derült égből villámcsapásként ért, semmi előjele nem volt, és bár nem ment el a végletekig, sejtem, hogy a következő, befejező rész felteszi a pontot az i-re. Kettő: Greenmantle karaktere. A sorozat második könyvében Greenmantle egy félelmetes bűnözőként szerepelt, aki bármit képes elintézni és embereket eltünteni. Ehhez képest a Kék liliomban logikátlanul, nyápicként viselkedett, olyan alakként szerepelt, aki a valóságban igazából a légynek sem tudna ártani (nem azért mert nem akar). Három: ismét jelentek meg felesleges mellékszereplők (például Malory), és ismét olyan karakterek alakították a cselekményt, akikről korábban még nem hallottunk, utalás sem történt rájuk. Mintha Stiefvater nem tudná a megfelelő irányba vinni a történetet extra figurák nélkül. 

A kötet fejezetei között gyakran úgy éreztem, semmi kohézió sincs. Az egyik fejezet végén még X szereplő van Y helyen, a következő fejezet elején pedig teljesen más a felállás, és egyáltalán nem kapunk válaszokat az előző fejezet által hagyott kérdésekre. Ilyen volt például Adam tárgyalása. Korábban hatalmas hangsúly helyeződött Adam és az apja konfliktusára, mely generálta tovább a feszültséget Adam és a többi fiú között. Most végre megtörtént a tárgyalás, melynek kimenetelére egyetlen utalásmorzsa sincs a regényben. Ezen felül Stiefvater hagyta az olvasót a sötétben tapogatózni fontos témák kapcsán, mert bár azt hiszi, az elhintett információk alapján pontosan kitalálható, ő mire gondolt, ez egyáltalán nem így van. Gondolok itt Adam és Ronan tervére elsősorban. Tudjuk, mi a lényeg, de hogy ezt hogyan tervezik kivitelezni, arra nem kapunk választ. 

Ezen kívül a kötet tele van logikai bukfencekkel, melyek elsősorban a karakterek közötti kommunikáció hiányából adódnak. Nem győzöm hangsúlyozni a megfelelő, transzparens kommunikáció fontosságát, és ebben a regényben példának okáért tökéletesen látszik, milyen következményei lehetnek annak, ha nem megfelelően fejezzük ki magunkat és az érzéseinket. 

A lezárás számomra még mindig kaotikus volt, ugyanakkor már sokkal jobb és átláthatóbb, mint az Álomrablókban. Pozitívum ezen felül, hogy egyre inkább kialakulnak a szerelmi szálak (bár azt meg kell hagyni, itt is vannak bökkenők a kommunikáció hiányából adódóan).

Mivel az előző két rész elolvasása után megválaszolatlanul maradt kérdéseinkre itt sem kaptunk választ - sőt, inkább csak újabb kérdéseket írhatunk a képzeletbeli listánkra -, félve és ugyanakkor reménykedve fogok bele a befejező kötetbe.


Összességében
Nem volt akkora katasztrófa, mint az előző rész, azonban még mindig nem nyerte el a tetszésemet. Maggie Stiefvater nyilvánvalóan nem nekem ír, ugyanakkor már nagyon kíváncsi vagyok, mit hoz ki ebből a sztoriból, így félve - bár reménykedve - állok neki a befejező résznek.


Megjegyzések

Megjegyzés küldése