A regény – egy orwelli ihletésű disztópia – egy jövőbeli, vallási fundamentalista államban játszódik, ahol a főhősnőt csupán azért tartják becsben, mert azon kevesek egyike, akinek termékenysége az atomerőművek által okozott sugárszennyezést követően is megmaradt. Az ultrakonzervatív Gileád Köztársaság – a jövő Amerikája? – szigorú törvények szerint él. A megmaradt kevéske termékeny nőnek átnevelő táborba kell vonulnia, hogy az ott beléjük vert regula szerint hozzák világra az uralkodó osztály gyermekeit. Fredének is csupán egy rendeltetése van az idősödő Serena Joy és pártvezér férje házánál: hogy megtermékenyüljön. Ha letér erről az útról, mint minden eltévelyedettet, őt is felakasztják a Falra, vagy kiűzik a Telepekre, hogy ott haljon meg sugárbetegségben. Ám egy ilyen elnyomó állam sem tudja elnyomni a vágyat – sem Fredéét, sem a két férfiét, akiktől a jövője függ…
A regényt 1986-ban Nebula-díjra és Booker-díjra jelölték, 1987-ben pedig megnyerte az első Arthur C. Clarke-díjat.
A Booker- és Arthur C. Clarke-díjas kanadai írónő kultuszregényéből – a világhírű Nobel-díjas angol drámaíró, Harold Pinter segítségével – szokatlan gondolati mélységeket feltáró film is készült.
1985-ben jelent meg Margaret Atwood disztópiája, melyet azóta tévésorozattá is adaptáltak. Nem szeretem a disztópiákat, de megtetszett a történet egyedi – ijesztő és félelmetes – alapötlete. A kötet lenyűgözött és megdöbbentett, mérhetetlen hatással volt rám, amit sajnos a tévésorozat legtöbb epizódja esetében nem éreztem. Sőt, kicsit kínlódok a sorozattal. Néha eszembe jut és pár nap alatt haladok pár résszel, majd hónapokra feledésbe merül. Ugyanakkor a sorozat népszerűvé válása nélkül valószínűleg a könyvnek sem álltam volna neki.
Valamiért abban a tudatban fogtam bele a könyvbe, hogy középkori, időutazós történetről lesz szó. Nem tudom már, ki mondta ezt nekem, de hát nem egészen ezt kaptam. A történet középpontjában az új gileadi rendszer áll, mely egy színtiszta nemi erőszakra építkező társadalomból táplákozik. A világépítés számomra követhető és érthető volt, nem találtam logikai bukfencet az ok-okozati viszonyok között.
Fájdalmas belegondolni a szolgálólányok helyzetébe – hiszen pontosan ilyen szemszögből ismerhetjük meg a történetet -, ugyanakkor a feleségek élete sem lehet leányálom. Talán még a Márták vannak a legjobb helyzetben, hiszen nekik pusztán szemet kell hunyniuk a minden hónapban esedékes nemi erőszak felett. Bármelyik szerepről legyen is szó, nem szeretnék egy ilyen társadalom tagja lenni, nem szeretnék ilyen helyzetbe kerülni, és bele se merek gondolni mindabba a testi és lelki traumába, amit a könyvben leírtak okozni képesek.
A történetvezetés lassú, számomra a kötet mégis letehetetlen volt, szinte egy hétvége alatt kivégeztem. Atwood stílusa is megfogott – karakterépítése komplex, a legtöbb szereplője hihető karakter. Atwood megfelelően közvetíti az érzelmeiket, a helyzetek feszültségét és kilátástalanságát. A szereplőket azonban megkedvelni nem, cask mélységesen sajnálni tudtam.
Összességében
A komfortzónámon kívül eső történet, ugyanakkor teljesen beszippantott. A könyv alapötlete egyedi; rémisztő jövőképet fest le az olvasó számára. Atwood írásstílusa és karakterábrázolása megfogott, így a könyvet teljes mértékig élvezni tudtam. Hatására a tévésorozatot is elkezdtem nézni, az azonban nem vett le a lábamról.
A sorozat kötetei
>> 1. Margaret Atwood: A szolgálólány meséje <<
Megjegyzések
Megjegyzés küldése