Egy fiatalember kalandjait meséli el, akit d’Artagnannak hívnak, és elhagyja az otthonát, hogy testőr lehessen. D’Artagnan nem tartozik a címben említett testőrök közé; azok a barátai , Athos, Porthos és Aramis – elválaszthatatlan férfiak, akiknek a jelmondata így hangzik: „Egy mindenkiért, és mindenki egyért”.
Alexandre Dumas méltán híres D'Artagnan-regénye 1844-ben jelent meg, a történetet pedig azok is ismerhetik, akik nem igazán szeretnek olvasni, hiszen több filmadaptáció is készült belőle. Ezek közül én még egyet sem láttam, hiszen elsősorban könyvekből szeretek történeteket megismerni.
A három testőrt nagyszüleimnél találtam a polcon. A fenti képen is látható, hogy szegénynek nagy megpróbáltatásokon kellett keresztülmennie (bár ez esélyes, hogy én voltam piciként). A kötet 1972-es, ebben az időben nagymamám tizennyolc éves volt és szerintem még a nagypapámat sem ismerte. Fogalmam sincs, hányadik olvasója lehetek a kötetnek. Azóta eltelt 51 év, megkopott a könyv gerince és egy helyen meg is tört, ennek ellenére kifejezetten jó állapotban van. Valaki valamikor elkezdte olvasni, sokáig azonban nem jutott vele - a második fejezethez könyvjelző gyanánt be van dugva egy 1990. október 5-ei naplókivágás, egyenetlen szélei már belesárgultak a kötetbe. Mivel imádok ilyesmi kincsekre bukkanni a könyvekben, az oldal elolvasása után visszaillesztettem a cetlit oda, ahol volt.
A három testőr töténete tulajdonképpen négy férfiről szól: Athos, Porthos és Aramis már a király testőrei, D'Artagnan pedig kezdetben kívülálló, aki minduntalan galibába keveredik és mindhárom testőrrel megverekszik. A férfiak élete a párbajokat követően szorosan összefonódik és nagy barátságot kötnek, mely segítségükre van szerelmi és politikai ügyekben egyaránt.
Mint említettem, a történet középpontjában négy férfi áll: D'Artagnan, Athos, Porthos, valamint Aramis.
D'Artagnan karaktere lobbanékony, számomra kezdetben egy kifejezetten unszimpatikus figura volt, ez azonban valószínűleg a köztünk lévő nagy távlatnak is köszönhető. Ami akkoriban elfogadható, szokványos viselkedés volt, az ma már páváskodásnak hat. A történet végére úgy éreztem, hatalmas jellemfejlődésen ment keresztül, ennek eredményeképp pedig kissé meg is kedveltem.
Athos ennek pont a fordítottja volt. Eleinte egészen kedveltem, később azonban unszimpatikussá vált. Róla - csakúgy, mint két testőrtársáról - elmondható, hogy semmirekellő, tartatlan figurák. Főleg a londoni kaland utáni epizódokból érződött ez számomra. És ugyan Athos a cselekmény végére hasznossá válik, tartom a véleményem, miszerint mindhárman ocsmány módon kihasználták D'Artagnant és szórták a pénzét - kapcsolatuk nagy része erről szól ugyanis. Fontosnak tartom még megemlíteni, hogy Athos, Porthos és Aramis elvileg a legjobbak közé tartoznak, egy alig húszéves vidéki jöttment viszont simán lekardozza őket már a történet elején, keserű szájízt hagyva ezzel az olvasóban.
Alexandre Dumas ebben a regényében is kellőképp kitett magáért, hiszen nemcsak a főszereplők, a mellékszereplők is részletesen kidolgozottak és élethűek. Közülük az egyik legfontosabb milady, aki bár negatív karakterként szerepel a regényben, mégis az egyik kedvencemmé vált talpraesettségével és ravaszságával. Részemről egyébként jár egy hatalmas plusz pont Dumas-nak, hogy ekkora szerepkört adott a nőknek és a történet szempontjából sorsdöntő cselekedeteket köszönhetünk nekik.
Az is tetszett, hogy mai kifejezéssel élve morally gray karakterek szerepelnek a történetben - vagyis a tetteik alapján nem lehet őket csak jónak vagy csak rossznak nevezni.
A beszédmodor és a megfogalmazás miatt számomra borzasztó nehéz volt belerázódni a történetbe. Instagramon meséltem, hogy "bár nagyon tetszik a könyv, mégis alig bírom rávenni magamat az olvasására. Ha viszont leülök, egyből beszippant." Így utólag ezt az érzést a régies stílusnak és értékeknek tulajdonítom.
Számomra idegesítő volt, hogy mennyit urazzák egymást a szereplők a regényben, különösen az elején, azonban főleg gúnyosan, ami néha mókás hatást kölcsönzött a szövegnek. A történetet egyébként kellő mennyiségű humor járja át, ami kiemelkedővé teszi a klasszikusok körében - vagy legalábbis az én kezeim közt még nem fordult meg olyan klasszikus, amelyen jót derültem volna.
Olvasás során egyébként minden apró szóra érdemes teljes mértékig odafigyelni. A regénynek rendkívül bonyolult cselekménye van, néha nehéz lehet követni, hogy ki kinek tesz keresztbe, illetve az apróságnak tűnő intrikák gyakran visszatérnek, nagy mértékben megváltoztatva az események folyását. Ezáltal egy izgalmas, érdekfeszítő történetet kapunk, mely a legváratlanabb pillanatokban szippantja be az olvasót.
Csak és kizárólag a könyv alapján egyébként a politikai helyzet és a szerelmi ármányok hálózata nehezen kristályosodik ki, ezért érdemes utánanézni a tényleges történelmi eseményeknek. Az én kötetemben voltak erre vonatkozóan rövid leírások, így könnyebb volt kiigazodni a cselekményen, és még izgalmasabb volt, mikor megértettem az összefüggéseket.
Összességében
Nem csalódtam Dumas-ban, ismét egy izgalmas történetet kaptam, mely teljesítette az elvárásaimat. Érdemes elolvasni a könyvet, hiszen rendkívül összetett cselekménye van, mellyel képes a legváratlanabb pillanatokban beszippantani az olvasót. A nehézségekre azonban fel kell készülni: régies stílusa és nyelvezete miatt idegennek hathat.
Kedvenc idézetem
– Rendszerint csupán azért kérünk tanácsot – szokta mondani –, hogy ne tartsuk meg, vagy ha megtartjuk, legyen kinek szemrehányást tenni a tanácsért.
34. oldal, Európa, Budapest, 1972
608 oldal · keménytáblás · Fordította: Csatlós János
Megjegyzések
Megjegyzés küldése