Michel Bussi: Anya nem mond igazat

Nincs megfoghatatlanabb, mint egy gyermek emlékei.
Malone három és fél évesen azt állítja, az anyja nem az ő édesanyja. Képtelenségnek tűnik, Vasile, az óvodapszichológus mégis hisz neki. Rajta kívül azonban mindenki kételkedik Malone igazában.
Vasile-nak gyorsan kell cselekednie, segítséget kell szereznie. Hiszen Malone emlékei máris kezdenek elhalványulni.
Egyetlen szalmaszálba kapaszkodnak. Vajon kicsoda Malone?

Könyvadatlap

Michel Bussi francia író könyve 2015-ben jelent meg, magyar nyelvű kiadására azonban hét évet várni kellett. A nagy sikerű író új történetét rengetegen várták és sokak tetszését el is nyerte, míg néhányan csalódottak voltak.

Bussi korábbi bestsellerét, a Fekete vízililiomokat többször láttam könyvesboltban, azonban sosem keltette fel eléggé az érdeklődésemet. Az Anya nem mond igazat című regényével Instagramon találkoztam, egy szülinapi ajándékutalványból pedig végül meg is vásároltam. A Narnia kórinái okozta olvasási válságomat volt hivatott gyógyítani, azonban majdnem még mélyebbre küldött.

A történet főszereplője Malone, akinek a kedvenc plüsse Bajszos. Éjszaka mesél a kisfiúnak ogrékról, várakról, erdőkről, kalózhajókról és űrhajókról. Az óvodapszichológus szerint ezek a mesék arra utalnak, hogy Malone igazat mond: az anyja tulajdonképpen nem is anyja, a rendőrség parancsnoka, Marianne Augresse azonban kezdetben nem hisz neki. Ahogy egyre több információra derül fény, a parancsnok rájön, hogy mielőbb cselekednie kell, hiszen Malone nagy veszélyben lehet.

Már a kötet elején egészen nyilvánvalóvá vált, hogy egyik szereplő sem fog a szívemhez nőni. Megérzésem beigazolódott, ugyanis a végére sem vált senki szimpatikussá.

Marianne Augresse parancsnok - akit mindig egy ogrénak képzeltem el nevéből adódóan - volt talán a leginkább unszimpatikus karakter: végtelenül egysíkú és bugyuta főszereplő. Eleinte annyira nem akar hinni az óvodapszichológusnak, annyiszor ismétlődik köztük a huzavona, hogy kedvem támadt félretenni a könyvet. Marianne hozzáállása feszültséget keltett bennem és negatív képet festett a francia rendőrökről. Emellett a kapuzárási pánikja is idegesítő volt - sokat elmond arról egyébként, hogy az író hogyan látja a nőket úgy általában. Marianne a legizgalmasabb pillanatokban, a nyomozás kellős közepén is képes azon gondolkodni, hogy kivel csináltassa fel magát, kiből lenne jó apuka, valamint hogy a testület férfitagjai hogy néznek ki. A történet végén lévő húzása nálam kicsapta a biztosítékot. Egyszerűen undorítónak találom, hogy egy fontos beosztásban lévő nő képes (lenne) ennyire kihasználni valakit a saját álmai megvalósítása érdekében.

A történet kiemelkedően fontos mellékszereplője Vasile Dragonman - ugye, hogy még francia mértékkel mérve is nagyon furcsa nevek vannak ebben a könyvben? Vasile egy tudálékos, fellengzős és nagyképű idióta. Rendkívül idegesített, ahogy próbálta győzködni a parancsnokot. Kettejük csatározása a könyv felénél járva már bőven több volt, mint idegesítő.

És hát Malone... Karaktere jól megírt, de nem élethű. Kisgyermekhez képest túl intelligens és titoktartó. Viselkedése ugyan nem megmagyarázhatatlan egy nagy trauma után, mégis furcsa és eleinte érthetetlen. Hatalmas odafigyeléssel kell olvasni a történet egészét, hogy utólag a helyére kerüljön Malone életének minden puzzledarabkája. Története egyébként szerintem meglehetősen túlbonyolított, kissé nehezen követhető. A rendes nevére sem derül fény, ezen felül ráadásul több kérdésem is lenne a történetével kapcsolatosan.

A mellékszereplők, leginkább a rendőrök hozzájárultak ahhoz, hogy negatív véleménnyel legyek az íróról. Szemellenzősnek éreztem őket, nem akarták észrevenni azt, ami konkrétan az orruk előtt volt.  Rengeteg idő - és rengeteg oldal - elment azzal, hogy próbáltak rájönni pofonegyszerű összefüggésekre. Az emailes rendőri jelentést pedig annyira végtelenül komolytalannak találtam, hogy nekem támadt szégyenérzetem.

A regény érdekes volt, de nem kötött le annyira, mint egy átlagos krimi. Lassabb a történetvezetése, ezért a kezdeti cselekményszálak nehezen állnak össze egy egésszé, ráadásul még az is nehezíti az olvasást, hogy meg kell érteni Vasile Dragonman magyarázatait a kisgyerek memóriájával kapcsolatosan. A könyv nagyjából a felétől kiszámíthatóvá válik, körvonalazódik az ügy megoldása. Ennek ellenére várnak ránk meglepetések, számomra például teljesen váratlan volt Malone igazi anyjának kiléte. (A tartalomjegyzék egyébként eléggé spoileres ebben a tekintetben, a könyvnek nekiállva nem ajánlom a megnézését.) 

Amikor meglett az összefüggés a két főbb cselekményszál között, a könyv beszippantott - ettől függetlenül nehéz volt újra nekiállni, ha letettem. Nem adta meg azt az igazán jó "wow" krimi-élményt, amire vártam, mégis izgalmas volt.

Michel Bussi írásmódja nem nyerte el a tetszésemet. Alkalmazta a "..." technikát, ami szerintem minden modern francia könyvben megtalálható és baromira fel tud idegesíteni. Újra és újra és újra ismételte önmagát, mintha az író maga sem tudná követni a történéseket és a már megosztott információkat. Remélem, a Fekete vízililiomok tényleg jobb, mert azt még mindig szeretném elolvasni.

Összességében

Jó történet volt, tele izgalmakkal, a lassú történetvezetés és a szereplők egymással való kapcsolata azonban megnehezítette az olvasást. Hiányérzettel fejeztem be a könyvet, több kérdésre nem kaptam választ. Malone története túlbonyolított és nem kellően tisztázott, nagy odafigyelést igényel a megértése.