Fülszöveg
A romantika legnagyobb francia képviselőjének regényeposza egy volt fegyenc testi-lelki nyomorúságáról, egy közönyös, ellenséges társadalommal vívott harcáról, emberi, erkölcsi felemelkedéséről szól. A gazdag képzelettel megfestett, lebilincselő kalandok háttere a múlt század első fele, a forradalmakkal vajúdó francia társadalom válságos korszaka. A finom lírával árnyalt hatalmas történelmi tablóban Hugo a bűn és bűnhődés, morál és társadalom nagy kérdéseit feszegeti és szenvedélyesen hirdeti a törvény betűjénél is erősebb emberi igazságot, az ember javulásába vetett hitét.
Véleményem
SPOILER ALERT
Ismét a "meg fogtok kövezni" kategória, de sajnos nekem nem tetszett. Aki még nem ismerné, készüljön fel: ennek a klasszikusnak sajnos eléggé beszédes címe van.
Hosszú utat tettünk meg a könyvvel, hiszen egy kihívás keretében egy éven keresztül minden nap egyetlen fejezetet kellett volna olvasnom belőle - ennek ellenére volt, amikor egyéb elfoglaltságok miatt hétvégére maradt 5-6 fejezet, és akkor egy nap alatt bepótoltam. Lehet, hogy pont ezért találtam unalmasnak és ezért nem igazán nyűgöztek le az izgalmas(abb) részek, "plot twist"-ek sem. Vagy az is előfordulhat, hogy azok a részek akasztottak meg és szegték kedvemet, ahol - a kihívás miatt hetekig - olvashattam Waterlooról, a zárdákról és az apácákról, a nyelvtörténetről (mintha egy egyetemi tankönyvet olvasgattam volna), vagy a szennycsatornáról. Rendkívül fontos, a történet szempontjából kihagyhatatlan információk, tényleg... Ezen kívül az egyéb filozofálgatások is elvették a fókuszt a fő történetről és a középpontban lévő emberi sorsokról.
A könyvet egyébként oly sok kortársával egyetemben nehéz követni szereplők és évszámok tekintetében - az évszámokat inkább el is engedtem, a szereplőkkel meg úgy voltam, hogy aki fontos, úgyis emlegetik még. Tetszett, hogy az író bemutatja a karakterek múltját, így egy összetűzés esetén - pl.: Thénardier-Jean Valjean - nagyon nehéz eldönteni, kinek van igaza, ki cselekszik helyesen. Viszont az rendkívül zavart, hogy nem egyszer fontos történéseket az író egy egyáltalán nem fontos karakter szemszögéből mutatott be, valamint az is fel tudta vinni az agyvizemet, hogy a szereplők filozofálgattak, végeérhetetlen monológokat adtak elő az egymás közti kapcsolatról - vagy annak hiányáról -, amivel persze az olvasó százszázalékosan tisztában van, és újabb oldalak pörögnek el az önismétléssel - pl. amikor Marius keresi a megmentőjét. Ha már a szereplőknél tartunk: Javert egy nagyon kellemetlen figura, Gavroche-t pedig eléggé sajnáltam, de sajnos számomra egy olyan felejthető karakter volt, hogy ha nem írom fel magamnak jegyzetbe, akkor eszembe sem jut megemlíteni. A regény vége felé Thénardier, Cosette és Marius kifejezetten felidegesítettek, sőt, szerintem Cosette-ből egy bugyuta fruska lett.
A történet egyébként jórészt kiszámítható. Váratlan fordulat volt, amit Jean Valjean Javert-rel tett már a vége felé, valamint vice versa, bár ez utóbbit nem mondanám éppen meglepőnek. Vártam volna, hogy a történet csattanójaként Thénardier és Cosette találkoznak, egymásra ismernek, ez azonban kimaradt, hiányérzetet hagyva maga után. Mindent összevetve nem volt megható a befejezés, a legnagyobb fordulatot leszámítva (Thénardier felbukkanása) egészen várható is volt.
Ha őszinte akarok lenni, azt kell mondanom, a sztori többnyire tetszett, a megvalósítással viszont komoly gondjaim voltak - például az, hogy az egész könyv beleférne az eredeti oldalszám felébe és akkor még szerintem sokat mondtam.
Összességében
Kedvenc idézetem
A nő egyik nagylelküsége, hogy enged.
II. kötet, 190. oldal, Európa, Budapest, 1972
1562 oldal · Fordította: Lányi Viktor, Révay József, Szekeres György
***
Nektek hogy tetszett ez a klasszikus?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése