Fülszöveg
A pusztai farkas Hesse világszerte talán legismertebb és legvitatottabb könyve. Nyilván nem véletlen, hogy épp a beatnemzedék körében arathatott óriási sikert. Introvertált, önmaguk útját járó, önmagukat kereső hősei elsősorban a politikától megcsömörlött, meg nem értett, szubkultúrába menekült, lázadó ifjúsághoz szóltak – legalábbis az Egyesült Államokban, ahol ez a generáció azért ugyancsak a maga képére formálta-ferdítette a 20-as évek Németországának ötvenéves, outsider értelmiségi hősét. De említsünk meg egy másik példát, hogy lássuk, a kábítószer apostolának kikiáltott Hesse sokkal többet, pontosabban merőben mást is jelenthet a világ más tájain: az Új Ember 1978. november 19-i számában Pilinszky János ismertette a Der Steppenwolfot: Harry Hallerben a kóros bűntudattól szenvedő, depressziós, önmegvető embert látta, aki – nem dogmatikus értelemben – közel jár a megtéréshez és a kegyelemhez.
A Helikon Kiadó e kötetét Gunter Böhmer (1911-1986) illusztrálta. A huszonkét éves emigráns festő 1933-ban Hesse meghívására látogatott el az idillikus dél-svájci Montagnolába, és kisebb-nagyobb megszakításokkal élete végéig ott élt. A festő és grafikus Böhmer elsősorban könyvillusztrátorként vált nemzetközileg is ismertté.
Véleményem
Ha nem a Helikonos kiadás hátoldalán lévő idézet és a megnyerő borító alapján választottam volna ezt a könyvet, valószínűleg soha nem is olvastam volna el. Filozofikus regény. Én pedig nem szeretem a filozófiát. De ezt persze már csak akkor vettem észre, amikor elkezdtem olvasni a könyvet és a bevezető utáni első pár oldalból semmit nem fogtam fel. Néha szenvedésnek éreztem a regény olvasását, hiszen valami izgalmas, pörgős sztorira számítottam.
Épp ezért is olyan nehéz értékelni.
Nem ilyen történetet vártam, ettől elvonatkoztatva viszont nem mondhatom azt, hogy rossz volt. De azt sem, hogy jó. Nem nekem való ez a műfaj, egyes részeit mégis tudom értékelni.
A regény nyelvezete eleinte elképesztően nehéz volt, idővel viszont belerázódtam. Ettől függetlenül ugyanúgy megakasztott ismét, ha letettem, éppen ezért tartott olyan sokáig elolvasni. Néha nehéz volt követni a gondolatmenetet, számomra túl költői, túl elvont volt. A mondatok gyakran végeérhetetlenek és értelmezhetetlenek (főleg a kötet elején), ami tulajdonképpen illik a témához, mégis frusztráló.
A bevezetőben, és néhány más helyen is ismétlődtek bizonyos gondolatok. Többször megjelenik az öngyilkosság és annak különböző formái, illetve az az értelmezés, hogy szimpla mindennapi dolgokkal is öngyilkosságot követünk el. Ez különösen tetszett, hiszen sokszor eszembe jutnak társadalmunk problémái anélkül is, hogy felhívnák rá a figyelmemet, és sosem gondoltam még a nap mint nap elvégzett cselekvéseimre az öngyilkosság formáiként. Különösen tetszett még az is, amikor Hesse az emberi lét különböző spektrumait taglalta.
Bevallom, pár oldal lepörgése után (amikor már ráhangolódtam, és kezdtem is valamilyen szinten megérteni) gondoltam rá, hogy főszereplőnk skizofrén lehet, és nagyon büszke voltam magamra, amikor be is vallotta magáról.
A regény végét, a Pablo színházában történteket egyáltalán nem értettem. Nem tudtam hova tenni, nem tudtam beilleszteni a saját szegényes értelmezésembe, és egyrészt borzasztóan idegesített, másrészt pedig a maradék kedvemet is elvette a könyvtől.
Ettől függetlenül mindenkinek ajánlom, hiszen biztosan vannak olyan mélységei, melyeket én egyszerűen képtelen vagyok elérni, és könnyen lehet, hogy épp ez gátol a teljes megértésben.
Összességében
De még a legboldogtalanabb életnek is vannak napos órái, homokban és követ közt megbúvó apró boldogságvirágai.
48. oldal, Helikon, Budapest, 2015
242 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632274645 · Fordította: Horváth Géza
***
Ti olvastátok a könyvet? Hogy tetszett?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése