Karine Giébel: Csak egy árnyék

Karine Giébel pszichothrillere 2020-ban, ünnepi szeretetpéldányként került hozzám, és azóta is türelmesen várta, hogy elolvassam. Mivel egész jókat hallottam róla, nagy reményekkel telve vágtam bele, és szerencsére nem kellett csalódnom.

[könyvadatlap]

Nehezen rázódtam bele a francia írónő stílusába, és kifejezetten hiányoltam a fejezetek elején a nézőpontkarakter megnevezését, hiszen a magyar nyelv a franciával ellentétben nem alkalmas arra, hogy az E/3 (ő) személyes névmással utalást tegyen a szereplők nemére. Azt gondolom, hogy jobb híján a fordító legalább figyelhetett volna erre, és a szövegtől akár elrugaszkodva a fejezetek elején meg kellett volna neveznie az éppen középpontban lévő alakot. A számomra nehézkes stílushoz az amerikai akciófilmekből annyira ismert - és utált - szleng is hozzátartozik, ugyanis többször felbukkantak a "zsaru" és "verda" szavak, melyeket ki nem állhatok. Ilyen kontextusban ráadásul extrán erőltetettnek éreztem, az én fejemben nem illett a párizsi settinghez.

Erősnek hitted magad. Legyőzhetetlennek.
Piedesztálod magasából azt képzelted, irányíthatod a világot.
Manipuláltál – préda leszel.
Uralkodtál – rabszolga leszel. 

Normális életet élsz, sőt, inkább irigylésre méltót. Sikerült elismerést kivívnod, megtalálnod a helyed a világban. És akkor egy napon… Egy napon hátrafordulsz, s meglátsz magad mögött egy árnyékot. Attól a naptól fogva üldöz. Szakadatlanul. Csak egy árnyék. Nincs arca, nincs neve. Nincs megfogható indítéka. Követ az utcán, lekapcsolja mögötted a villanyt, felbontja a postád. Megfigyel még a legintimebb pillanataidban is. A rendőröknek hiába szólsz: pszichiáterhez küldenek. A barátaid furcsa szemmel néznek rád, majd eltávolodnak tőled. Senki nem ért meg. Senki nem tud, senki nem akar segíteni neked. Egyedül vagy. Nem: a félelem folyton veled van. Ahogy az árnyék is. Ott van a hátad mögött, az életedben. Vagy csak a fejedben…? Mire megérted, már túl késő.

Karine Giébel rettentő valósághű szereplőket tudott megalkotni, egytől egyig fantasztikusak, és szó szerint leléphetnének a lapokról. Könnyű velük empatizálni, hiszen mindenki a saját keresztjét hordozza. Itt van nekünk Cloé, a törtető vezérigazgató-jelölt, aki szerencsétlenségére belebotlik valakibe, akibe nem kellett volna - és ettől fogva az élete egy rémálommá változik. Sok értékelésben olvastam, hogy milyen kiállhatatlan figura, mennyire idegesítő a mágnesszerű, toló-húzó viselkedése, azonban azt gondolom, hogy ekkora stressz hatására mindenkiből előjönne ez a viselkedés. Amikor az ember nem tudja, kiben bízhat, ki hisz majd neki és ki fogja őrültnek titulálni, mindenféle viselkedésminta megváltozhat.

Pedig vajon ki függ jobban a másiktól: az úr vagy a rabszolga?

334. oldal, Könyvmolyképző, Szeged, 2016

594 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789633997734 · Fordította: Burján Monika

A másik szálon Alexandre Gomez a központi alak, egy mogorva, nagyszájú nyomozó, aki a viselkedésével nyilvánvalóan kompenzálni próbál valamit, és arra is hamar fény derül, hogy mit. Őszintén szólva eleinte nagyon nem volt szimpatikus, majd ahogy egyre többet megtudtunk róla, úgy nőtt a szívemhez - a könyv végére az egyik legkedveltebb karakterré nőtte magát a szememben.

Újabban kevés pszichothrillert olvasok, és talán ez az oka, hogy nem sokkal a szereplők előtt jöttem rá, hogy ki is az "Árnyék". Az biztos, hogy Karine Giébel megmutatta, milyen egy igazán jó, hátborzongató pszichothriller, az információkat ugyanis eleinte lassan, majd egyre gyorsabb tempóban adagolja, ezzel hasonló paranoiás érzéseket kiváltva az olvasóból, mint a főszereplő Cloéból. A krimi-száltól függetlenül is elkezdett érdekelni a karakterek sorsa, így aztán kifejezetten erős érzelmeket váltott ki belőlem minden apró történés, de különösen a lezárás. Nem gyakran csinálok ilyet, de az utolsó 230 oldal egy ültő helyemben csúszott le, ezzel is árulkodva a könyv zsenialitásáról, melyet tovább mélyít az arcul csapóan erős társadalomkritikai vonatkozás.